FőképMár a címben sem vagyok igazán biztos. Alatriste kapitánnyal biztos megesett sok kaland, de hogy Pérez-Reverte egyszerre csak egyet ír le, az sem kétséges. Minden hiányérzetem, és könnyed fanyalgásom ebből a tényből fakad. De kezdjük az elején, legyen bármilyen megszokott is.

Minden új könyvet lelkesedéssel veszek kezembe; a birtoklás szépséges vágya terjed el rajtam, és feltérképezem mátkámat, hogy lássam, milyen is a közmondásbeli leányzó fekvése. A kötet minden kétséget kizáróan szűznek néz ki: a szöveg szépen széttárulkozik, szélesre nyitja sorközeit, és nagy, tárt betűkkel várja az egyesülés szent percét.

Mondanom sem kell, egyből megkívántam e barthes-i pillanatot. Azt gondoltam, egyszerű mananero lesz, egyetlen reggeli kaland, és ebben nem is tévedtem.
Akkor azonban jól átvágott szeretőm, mikor teljes kielégülést ígért borítójának lapjain. Én nem vigyáztam eléggé, és a régi angol mondásnak ellentmondva, miszerint nem szabad megítélni könyvet borítójáról, rögtön az egyszerű kalandregény skatulyájába szuszakoltam.

Mint a mesebeli okos lánynak, igazam is volt, meg nem is, élveztem is, meg nem is.

Tulajdonképpen azt kéne mondanom, hogy imádtam a könyvet. Pérez-Reverte ugyanis megosztja velünk a középkor legszebb madridi éveit, főszereplővé emelve a spanyol fővárost, ahogy azt minden művében megteszi éppen választott városával.
Elbűvölő részletességgel festi le a helyi késdobálókat, kiskocsmákat és a rosszhírű lokálokat is, végigvezetve minket a torreádorok arénájától kezdve a főúri házak tizenhetedik századi pompáján át a sarki lebuj melletti sötét sikátorig, ahol Alatriste kapitány feni kését.

A szebb napokat látott zsoldos (teljes nevén: Diego Alatriste y Tenorio kapitány) ugyanis bérgyilkosságból és más hasonló véres ügyletekből szerzi békeidő esetén a napi betevőt. Legutóbbi megbízatása az egyház felől érkezik, akiknek nem tetszik, hogy két előkelő angol idegen tette be a városba lábát.
Alatriste kapitányra és palermói társára vár a feladat, hogy néhány ügyes késszúrással gondoskodjon mihamarabbi távoztukról.

A Flandriát megjárt Alatriste-tal tart, biztos távolságból, a hadjáratban elesett Lope Balboa fia, Inigo Balboa y Aguirre is, kinek vezetésével járhatjuk be Spanyolhon legszebb évszázadát, a „Siglo de Oro”-t, amikor Lope de Vega, Cervantes, Pedro Calderón de la Barca, Francisco de Quevedo, Góngora, Saavedra Fajardo, Velázquez, Zurbarán és José de Ribera alkottak.

A mű tele van a kor legnevesebb szerzőire tett utalásokkal. Idézet lohol a sarkában újabb idézetnek, miközben a főhősökkel járom a várost, magam is megfordulok a búfelejtőkben és becsületsüllyesztőkben, a színházakban és az arénákban, a székesegyházakban és utcasarkokon, egy levegőt szívva a barokk Aranykor színes forgatagával.

És mégis, érezni a könyvön, hogy valami most kezdődik el, hogy ez még hosszú-hosszú könyveken át folytatódik.
Alig egy szál, ha el van varrva; számtalan lehetőség áll nyitva a szereplők előtt, még meg sem ismertük igazán őket, és százötvennek is alig tűnő háromszáz oldal után hagyjuk ott őket, igazándiból dolgavégezetlenül.
Pedig jelen állás szerint összesen kilenc kötetből áll a sorozat, melyből három még csak terv, de hat már spanyol nyelven megjelent, sajnos azonban (minthogy a fordítást angolból végzi a kiadó) egyelőre három kötet juthat el hozzánk ebben a pillanatban.

A könyv nagyon sok kívánni valót hagy maga után: sok-sok újabb kötetet. Hogy ezek mihamarabb megjelenhessenek, ebben a reményben búcsúzom Alatriste-től, amíg újra nem találkozunk, a vér tisztaságát megvitatva.

Eddig a szerző alábbi köteteiről írtunk:A vívómester
Alatriste kapitány kalandjai
Dobpergés Sevillában