FőképRég találkoztam olyan könyvvel, amivel küzdenem kellett volna. Számos olyan regényhez volt szerencsém, melyen nem kellett keresztülrágnom magam, hanem kellemes tempóban tudtam haladni, és egyszerre mozgatta meg képzeletemet és érzelmeimet.
Volt köztük szépirodalmi, sci-fi és ismeretterjesztő olvasmány is. Amikor először ránéztem a könyvre, bele-belelapoztam, azt hittem, ezt is semmi perc alatt fogom felfalni, mert kellőképp vékonykának és eléggé érdekes hangvételűnek is tűnt. Tévedtem.

Az első tíz oldal után kezdett bennem körvonalazódni, hogy szegény Naiv Növény kúszik és fojt is egyszerre. Egymaga futja be a százötven oldalt, de olyan sűrűn, hogy a fene se fogja tudni kacsolni és kibogozni, jól megmetszeni, hogy tetszetős növény váljon belőle.

A regény (bár kérdés, hogy alkalmazható-e erre az írásra a regény szó) gyakorlatilag egy huszonegyedik századi (örök) kísérlet, hogy egy ember minden gyökeret elvágva, minden cinizmustól mentesen, őszintén és naivan tanuljon meg élni.
Mindezt egyfajta „egérlyukból jegyzem” stílben, az egzisztencializmussal játszva s keverve.

Azonban amikor az ilyen eleresztett léggömb-egó elkezd csapongani, akkor nem pusztán a társadalmi korlátokat, hanem a jó ízlés határait is áthágja. Nem csupán azt hiszi, mindent megtehet, hanem tervbe is veszi és kivitelezéséhez hozzá is fog.
Rettenetes kínzás- és önkínzás-leírások váltogatják egymást a gyanúsan mímelt naivitással. Az elszabadult szívtelenség diktátoraként játszik nőjével: áltatja, szívatja, és amikor megunta a játékot, eldobja.

De ezek a diktatórikus játékok nem túl meggyőzőek, és hol érdektelenségbe fulladnak, hol pedig hiteltelen és tét nélküli kegyetlenségben tükröződnek – szemben például az Amerikai Pszichó Patrick Batemanjével, ahol valódi mondanivalója van a vélt vagy valós brutális gyilkosságoknak, mikor szembehelyeződnek a fogyasztói társadalom érzéketlenségével.
Itt a durvaság csak „ezt-is-megtehetem” nyelvi felvágás, vagy tisztelgés az előképek, idézett szerzők előtt, bár helyenként már a vendégszövegekkel, utalásokkal való visszaélés alapos gyanúja miatt indítottam volna nyomozást.

Őszintén szólva csodálkozom, hogy ez a könyv díjat nyert. Miért? Mert nem hogy nem provokatív, de semmi nyelvi izgalom nincs benne, pedig mindkettő szerepelt a díj indoklásaképp.
Amit csak a posztmoderniából láttam, az valamilyen úton-módon felsorakozik a kötetben, de csak amolyan kipipálós jelleggel, hogy rá lehessen mondani, valóban ennek az áramlatnak az uszadékfája.
Nem tesz hozzá semmit a veszélyesen nagyra dagadt én jellemzéséhez, nem épít, nem használ.

Mindez még nem számítana igazán, ha nem lenne annyira nehezen megközelíthető szövegvilága, hogy tíz-tizenöt oldalanként pihentetni kell a szöveget, nehogy a sarokba vágjam.
Esküszöm, nem csak a nőjével bánik diktátorként, de, mint meg is mondja, az olvasójával is így játszik, és nem tudom megállapítani, hogy amikor leteszem a könyvet, melyikünk szúrt ki jobban a másikkal.
Lehet, hogy igazából ez csak egy polgárpukkasztó blöff, és én vettem túl komolyan a dolgot, hogy ez valami közös játék, amibe nem lettem beavatva. De akkor legalább jelét adná, hogy csak viccel! Nem teszi.