FőképChristopher Priest ezen regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, ami teljesen megérdemelt. A regény alapján készült, Christopher Nolan-rendezte film is remek volt, de aki még nem látta, az inkább a könyvvel kezdje.

Azért mondom ezt, mert én képtelen voltam úgy olvasni a könyvet, hogy Rupert Angier-t ne Hugh Jackman, Alfred Borden -t ne Christian Bale, a valamilyen szinten mindkettejüket lóvá tevő színpadi asszisztens Olivie-t pedig ne Scarlett Johansson arcával képzeljem el.
Így sem rossz, de a két verzió közti különbségek fényében teljesebb élmény lett volna a könyvet prekoncepciók nélkül kézbe venni.

A tökéletes trükk (a könyvkiadó kénytelen volt a film kevéssé kifejező magyar címét átvenni) javarészt a XIX. és XX. század fordulóján játszódik.
Van ugyan egy jelenkori kerete is, melyben a két főszereplő leszármazottai együtt próbálják megérteni a múltat, de ez nem több, mint díszítés, és nem is túl jól sikerült.

A lényeg az, hogy két angol színpadi bűvész a viktoriánus kor alkonyán egymással versengve egyre hajmeresztőbb trükköket vet be. Mindkettejüknek van egy káprázatos mutatványa, s valami ahhoz kapcsolódó titka, ami túlmegy bizonyos határukon.
Az egyiküké talán emberfelettinek nevezhető, a másikuké azonban már természetellenesbe hajlik…

Az egész azzal kezdődik, hogy Borden, aki igazi bűvészhez méltón, féltőn óvja „varázslatainak” titkait, leleplezi Angier-t, aki bűvésztudományát spiritiszta szeánszokon teszi aprópénzzé, ezzel kiváltva az előbbi mélységes ellenszenvét.
Csakhogy mindeközben sajnálatos baleset éri Angier asszisztensét, s egyben feleségét – s ezzel kezdetét veszi az egyre durvább, egyszersmind egyre körmönfontabb húzásokat produkáló rivalizálás.

A könyv első fele Borden naplója, aki sosem írja le egyetlen trükkje megoldását sem, s pláne nem legfőbb titkát, mégis utal rá annyit, hogy az olvasó előbb-utóbb rájöjjön, miről is van szó. De legkésőbb a regény második felében, Angier naplójából értesülhet róla.

Meg kell hagyni, Priest remek csavarokat tett a sztoriba mindkét bűvésze esetében, a Sherlock Holmes történetek, vagy Edgar Allan Poe írásainak kedvelői sem panaszkodhatnának rá.
Ám a regény igazi fűszerét a pszichológiai tartalom jelenti. Az író valami lenyűgöző módon mutatja be a jellemeket, s anélkül, hogy bármit túlhangsúlyozna, szinte tudatalatti szinten vetíti elénk a két, jócskán különböző származású, értékrendű, mentalitású és tehetségű figura pszichéjét.

Angier naplója jórészt ugyanazt az időszakot írja le, mint Bordené, de a csak vele megesett történetszál (a Nikola Tesla által feltalált különös gépezet) mellett eme kifinomult jellemábrázolás miatt igazán élvezetes.

S bár a legtöbb bűvésztrükkre valóban egyszerű a magyarázat, a regény egy ponton átfordul fantasztikumba.
Ezt is remekül tálalja Priest, hiszen abban a korban az elektromosság még csodaszámba ment, ahogy azt Angier is leírja naplójában, mikor elmeséli Tesla egyik, a nagyközönségnek tartott, londoni tudományos előadását.

Egyébként is remek korrajz a regény, noha leírásai a környezetről, a külsőségekről jószerével csak jelzésértékűek. Ám amilyen stílusban és részletességgel a két bűvész elmeséli, ami velük történt, abban ott tükröződik a viktoriánus kor hangulata.

A könyv mindvégig izgalmas, egy kiváló bűvész előadása módjára tartja fenn a feszültséget, a titokzatosságot.
Képes elérni, hogy az ember, ha sejti is a megfejtést, sose lehessen benne biztos, s mindig inkább a káprázat varázsát válassza, semmint a sokszor kiábrándító valóságot.

Csupán a könyv végével nem vagyok teljesen elégedett. Nem mondom, hogy rossz, csak kissé kurta-furcsa az egészhez képest, és valójában nincs sok teteje.
De attól még igazi gyöngyszem A tökéletes trükk, csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek a fenti sorok megmozgatták a fantáziáját.