Főkép

Bár bizonyára nem mindenki ért egyet velem, a punk jólfésült édes gyermekének tekinthető new wave születését nagyjából a Blondie megalakulásának idejére tenném. Kicsit merésznek tűnhet egy efféle kijelentés egy olyan stílusáramlat esetében, mely irányzat emblematikus filmjének azt a Breaking Glasst tartják sokan, aminek zenéjét az angol-ír Hazel O’Connor játszotta, legismertebb képviselőinek pedig a szintén brit Buggles, The Police, Kate Bush, Gary Numan vagy a német Nena tekinthetők. Ugyan számos más kortárs kísérletezett a Sex Pistols fémjelezte garázs punk, valamint a táncosabb, funkys(diszkós) klubzenék és egyfajta lágyabb dallamosság elegyítésével, érzésem szerint ez a New York-i illetőségű Blondie-nak sikerült a legmarkánsabban. Zenéjük nyers, energikus és lázadó, miközben sikerült túllépniük a sematikus egy-négy-öt képleten és a különösebb hangszeres tudást nem igénylő riffeken.

Az Eat To The Beat az egy esztendővel korábban megjelentetett Parallel Lineszal együtt a csapat kétségkívül legjobban sikerült két albuma. Vagy ha valakinek nem tetszik a legjobban sikerült kifejezés, azt is mondhatjuk, hogy a legjobban időzített, legjobban eltalált, a korszellemet leginkább kifejező lemezek ezek. Annak idején mindkettő az élre kúszott az Egyesült Királyság slágerlistáján, otthon, az Egyesült Államokban azonban csak mérsékeltebb sikert arattak. Az albumra felkerült számok között találhatunk vad, az ének és az artikulálatlan üvöltés határain egyensúlyozó elborulást („Victor”), hagyományos punk rock nótát („Eat To The Beat”, „Living In The Real World”), nyugtalan tempójú reggae-t („Die Young Stay Pretty”), popba hajló gyors („Slow Motion”, „Union City Blue”) és lassú, érzelmes, de még épp nem csöpögős dalt („Shayla”).

A két igazán kimagasló teljesítmény mégis a punktól igencsak messze elkalandozó szerzemény. A „Sound-A-Sleep” tradicionális, barokk harmóniamenetre írt altató. Gyerekesnek azért nem mondanám, de a kifejezetten szép dallamvezetés és a visszafogott hangszerelés nem hogy a poszt-punkra nem jellemző, hanem könnyen a csapatot a bírálók célkeresztjébe is kerülhet túlzott szentimentalizmusa miatt. Akárcsak az annak idején két röpke hétig a slágerlisták élén tanyázó „Atomic”. A szám a new wave és a diszkó ügyes keveréke, ám a Destri-Harry szerzőpáros olyannyira jó érzékkel vegyítette a két nehezen összehozható stílust, hogy a „Heart Of Glass”-hoz hasonló valódi remeket sikerült létrehozniuk. Az „Atomic” dob és basszusgitár szólama hamisítatlan diszkó-fílinget biztosít a számnak, a kifejezetten klasszikus rockot idéző gitárriff a new wave felé tendál, míg Debbie Harry átélt, erőteljes éneke egészen egyedi ízt ad az egésznek.

Lehet, hogy nem ez a rock and roll, a szakadt lázadóé pedig puszta szerep, zeneileg viszont mindenképp maradandóbb értéket jelent, mint a manapság megint divatos alternatív (indie) és garázs rock. És igaz, nem teljesen nyilvánvalóan, inkább áttételesen, de a Blondie-ból és általában a new wave-ből nőtt ki a mai power pop punk: a brit és kisebb mértékben amerikai (szerintem) vakvágányok mellett futó olyan bandák és előadók csoportja, mint a Green Day, Avril Lavigne, vagy akár a még poposabban, hagyományosabban rockos Lindsay Lohan. Egyszóval a Blondie-t, és különösen a két „nagy” lemezt egyszerűen nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha másért nem, ezért érdemes meghallgatni és megnézni megint a lényegében mindvégig közel azonos színvonalon megírt albumot. Megnézni, hiszen egészen ritkaságszámba menő ráadásként, a 2007-es újrakiadás DVD-mellékletén mind a tizenkét szám videó változata is szerepel. Többségében nem tényleges, művészileg megrendezett videoklip formájában, inkább playbackkel rögzített televíziós fellépésekre hajazón, de efféle különleges kordokumentum esetében értelmetlen lenne többet elvárni. Így aztán kétszeresen is érdemes most keresgélni a boltokban – és nem csak rajongóknak! – az Eat To The Beat című Blondie albumot.

Az együttes tagjai:
Frank Infante – gitár, ének
Jimmy Destri – billentyűsök, ének
Debbie Harry – ének
Chris Stein – gitár
Nigel Harrison – basszusgitár
Clem Burke – dob

Randy Hennes – szájharmonika
Ellie Greenwich – vokál
Lorna Luft – vokál
Donna Destri – vokál
Mike Chapman – vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Dreaming
2. The Hardest Part
3. Union City Blue
4. Shayla
5. Eat To The Beat
6. Accidents Never Happen
7. Die Young Stay Pretty
8. Slow Motion
9. Atomic
10. Sound-A-Sleep
11. Victor
12. Living In The Real World

Diszkográfia (stúdióalbumok):
Blondie (1976)
Plastic Letters (1977)
Parallel Lines (1978)
Eat To The Beat (1979)
Autoamerican (1980)
The Hunter (1982)
No Exit (1999)
The Curse Of Blondie (2003)