Koncert: Within Temptation – Sziget Fesztivál, 2007. augusztus 8.

Eredetileg négy koncertet terveztem megnézni az idei Sziget első napján. Aztán előbb azt tudtam meg, hogy betegség miatt elmarad az Ideas fellépése, reggel pedig eljutott hozzám a hír, hogy fél hatkor a Within Temptation dedikál a Hammer sátra előtt.

Mivel úgy tűnik, minden évben eljön egy, és csakis egy olyan előadó, akiért fél lábon, tomboló viharban is kimennék a Szigetre, és ezúttal a Within Temptationért lettem volna (vagyis hát voltam) hajlandó komoly áldozatokat hozni, a Magyarországon enyhén szólva nem sűrűn koncertező To Mera bulijának csupán a felét élvezhettem. Így két és fél koncert lett a négyből.

Négy óra után valamivel (a csúszás valahogy természetesnek tűnik az efféle rendezvényeken) az Overdream csapott a húrok közé. Ahogy egyre többször hallom őket élőben, lassan két dolog kristályosodik ki bennem velük kapcsolatban. Először is számaikból nem a dallamosság és az igényesség, hanem az igazi keménység hiányzik ahhoz, hogy valóban átütő sikert arathassanak, másodikként pedig lehetetlennek tűnik rendesen kihangosítani a hegedűkkel kiegészített zenekart.

Igaz, ehhez a Hammer World sátrának meglehetősen ingatag akusztikája és a túlzott hangerő is jelentősen hozzájárult, ráadásul a csapat közel sem szólt olyan csapnivalóan, mint az est során később fellépő Dalriada, akiknél végképp érthetetlenné vált a szöveg, mégis elgondolkodtató az ügy.

A To-Mera ellenben kifejezetten élvezhető minőségben szólalt meg, pedig tartottam attól, hogy egy ennyire elborult és bonyolult zenét játszó banda teljesen szétesik a mostoha akusztikai viszonyok között. De nem. Nekik már sikerült többé-kevésbé a stúdiófelvételeken megszólaló önmagukat hozniuk, a torzítatlan gitáros részek pedig egyenesen nagyszerűek voltak. És az éneket is lehetett érteni, minden klappolt, az egész, úgy ahogy van, roppant magas színvonalon jött át.

Igen, nem tudom miért, de bizonyos nemzeteknek sikerül magasabbra tornázniuk magukat igényesség, hangzás meg miegyebek tekintetében. Csak azt sajnálom, hogy nem sokáig (vagyis nem eléggé az elejétől) élvezhettem ezt a kiemelkedő produkciót, hiszen a Within Temptation dedikálását mégsem hagyhattam ki.

A dedikálást. Hihetetlen mennyire aranyosak voltak Sharonék. Semmi sztárallűr, Sharon mindenkivel lefényképezkedett, mindenkihez szólt pár kedves szót, mintha nem is Amerikát készülnének meghódítani éppen a negyedik, most már igazi nagy kiadónál megjelentetett lemezzel és a hamarosan induló koncertkörúttal. És a fiúk is mind kiültek, kedélyesen írogattak alá; nem is tudom, hogy bírtak pengetni, ütni, billentyűs futamokat játszani a csuklópróbáló egy óra után.

Aztán, fél tíztől másfél órán át azzal is megleptek (bizonyára nem csak engem), hogy a részemről már sokszor ócsárolt viszonyok ellenére egészen decens hangzást sikerült összehozniuk. Viszont, érzésre legalábbis minimum harminc százalékkal visszavették a hangerőt az előttük megszólaló Dalriádához képest. A lényeg, hogy maradéktalanul élvezni lehetett a buli minden egyes percét, még annak ellenére is, hogy a csendesebb részeknél és a számok közti szünetben kívülről az októberben induló magyar Music Televison gulyáspartijáról dübörgött befelé az adott helyzetben rettenetesen idegesítő zene.

A dalokat többnyire az utolsó két lemez anyagából válogatták össze a gótikus metál holland félistenei. Hogy mennyire azok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy zéró reklámozás mellett - egyetlen nagyobb Szigetes plakáton vagy szórólapon sem szerepelt a Within Temptation neve! - csordultig megtöltötték a koncertcsarnokot. Megpróbáltam előre, a színpad elé araszolni, legalább egy kis időre, de reménytelennek bizonyult a vállalkozás.

Abszolút magánvélemény, de ez a zenekar, egy ilyen előadás minden kétséget kizáróan Nagyszínpadért kiált. Annyi mindenki felkerül a valóban magas kvalitású produkciót lehetővé tévő deszkákra, miért ne játszhatnának néha ott, ha más nem, egy napig metálosok? Annak idején a Nightwish ugyanúgy tömegek előtt játszott, ahogy mostanában akár a legnagyobbak is, sőt, tavaly láttam nyikhaj német tinipunk bandát „fél ház” előtt.

De elég a kesergésből, vissza a bulihoz. Szóval a két új album. A „See Who I Am” nem csak remekbe szabott szám, hanem telitalálat is a színpadon, akárcsak az elképesztő technikai fejlődésnek köszönhetően Keith Caputo „vendégszereplésével” megszólaltatott „What Have You Done”. Példaszerű, ahogy a Within Temptation zenéjében az iszonyatos, mégis könnyed keménység keveredik a mennyei (és néha a poklokat idéző), énekkel és dallamossággal. Egy ilyen koncerten egyszerűen nem lehet unatkozni.

És ők sem unatkoztak. Jelentősebb válogatott meccseken és talán a Bajnokok Ligájában is mérni szokták, ki mennyit fut le a kilencven perc alatt. Itt inkább az ugrálást lett volna érdemes mértékesíteni, de annyi bizonyos, hogy szédületes mennyiség jött volna ki. És Sharon lényegében pihenő nélkül énekelte végig a két félidőnyi koncertanyagot.

Amire nagyon vártam már, és ugyan mindössze három szám erejéig, de végre élőben hallhattam valamit az egykor áttörést hozó Mother Earth albumról. „Fő műsoridőben” egyedül a címadó szerzemény hangzott el, ám a ráadásban egymás után gyönyörködhettem előbb a „Deceiver Of Fools”-ban majd a közönség-énekeltető „Ice Queen”-ben.

Ott és akkor úgy éreztem, hogy nekem ezzel akár véget is érhetne a Sziget, mert ennél jobbat úgy sem kaphatok. Persze sokakat várok még, és meglehet, ugyanígy örömemet lelem a fellépéseikben, de az, hogy egy régi vágyam teljesülhetett, nem is akárhogyan, egyszeri, visszahozhatatlan és megfizethetetlen élmény. Ami nem azt jelenti, hogy ne várnám már a következő, önálló Within Temptation koncertet, amire a mostani zajos siker után talán nem is kell túlzottan sokat várni.