FőképMúlt évben némileg keserű szájízzel tettem le a Magyar Napló antológiáját, mely megpróbálta feldolgozni a mai napig felgyülemlett korszakos terheket, néhol több, néhol meg kevesebb sikerrel.
Idén sem veszítettem el kezdeti lelkesedésemet, és éltető értékek után kutatva vetettem bele magam a 2007-es év verseinek gyűjteményébe.

Jogosan reménykedem?
Vajon jó helyen keresek?
Ilyen kérdéseket szerettem volna magamban tisztázni, mikor kezembe vettem a tavalyi novella-antológia után az idei év verseit.
Tettem ezt abban a reményben, hogy intellektuális kapaszkodókat találjak, melyek szorosabbra fűzik kapcsolatomat mind az itthoni kulturális élettel, mind azzal a „valósággal”, melyből felépül a ma ismert Magyarország.
Magyarul, hogy szellemi gyökeret ereszthessek szülőföldembe.

Mivel magam is ismerem, még ha tisztes távolból is, a költői mesterséget, azt gondoltam, hogy az elismert magyar költők szemén keresztül feltárul egy rejtett szeglete mindennapi életünknek, melyet magam is észrevettem, noha nem tudatosítottam magamban.

Cirka háromszáz oldallal később letisztult bennem, hogy ezen költők fejében nagyjából ugyanaz történik, ami másokéban is: szeretkeznek és emlékeznek, isznak és istenükkel pörölnek, vagy nagyító alá teszik saját lelküket, így dolgozva fel azt a sűrített kép- és élményfolyamot, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk életnek.

E háromszáz oldalnyi versanyagból szemezgetve négy, vagy akár öt különböző cikket is megírhatnék.
Még ha meg is érint minden egyes vers, lehetetlen volna mindegyikről, vagy akár csak a költőkről kimerítőleg írni, pedig a verssorok maguk is elgondolkodtatóak: egy régi, kanyargó Tiszára tolják ki az elmecsónakot, ahol soká lehet a világ elfeledésével lebegni.
És, ha már a feledésről írtam, írjak elsőképp ennek ellenszeréről, a népek örökölt emlékezetéről és ennek költői lenyomatáról.

Költőt látván sokan hajlamosak egyfajta lila ködöt tapintani az ember körül, mely egyszerre láthatatlan és feltörhetetlen, ami megszűri a mindannyiunk által érzékelt látványt, hanganyagot, és a különleges pillanatokat alkalmanként montázsszerűen vágja össze verssé.

Hogy valóban létezik-e ez a lila köd, én nem tudom, mert mindkét oldalán nem állhatok, de ha létezik, csakis egyfajta napmelegítette élménytengerként tudom elképzelni, melynek érzékletpárája alkotja ezt a felhőt.
Ennek lesz lecsapódott cseppje a vers, amit a varázstalanság sugarai szárítanak fel, no meg a rossz magyartanárok.

2007 emlékező versei elhunyt pályatársak halálát, és a csak ekkor felbukkanó emberi eszenciát töltik verspohárba.
Fekete keret emeli ki Határ Győző, Somlyó György, Faludy György, Nagy Gáspár és Bella István nevét a borítón, alakjukat pedig Petőcz András, Barna T. Attila, és Zsille Gábor is megidézi néhány sorban, másokkal karöltve.

Az ifjabbak elénk bocsátják tanítóik képét a halálon, az utolsó tapasztalaton innen, megmutatva, milyen élet-műalkotást hagytak a sorstárs költőkre. Most az ő munkásságukat, melyet csak félbehagyni lehet, kell majd egésznek látnunk.

Az elmúlást és lemondást szerencsére ellenpontozza a vágy és teremtés néhány szószobra, mint pl. Lator László testiséget és érett szerelmet egybeforrasztó verse, a „Kollázs”, vagy Lackfi János „Érintkezési pontok” című alkotása, mely a családban is megmaradó gyöngéd romantikát osztja meg velünk.
Azonban ezek az ellenpontok nem válnak ellensúllyá: riasztó túlerőben vannak a kilátástalanság dalai.

Úgy tűnik nekem, hogy a kötet költőire a kultúra és történelem komoly teherként nehezedik. Mintha a különféle rendszerekbe, módszerekbe, háborúkba és forradalmakba belefásult, népnek is nevezhető tömegnek tartoznának felelősséggel, hogy állami ünnepségek és dokumentumfilmek helyett személyes emlékekkel rázzák fel és késztessék gondolkodásra a sokaságot.
Azonban ez a felelősségérzet és a kivételes tehetség együtt sem biztos, hogy elég a múltnak ilyetén ápolásához.

Idegen katonacsizmák és röpülő utcakövek kísértenek éjszakákon át minket. Velünk vannak, és együtt dúdolgatjuk Zsille Gáborral, hogy milyen is lett volna, „Ha nincs ötvenhat”.
Örülünk, ha valahogy túléltük a huszadik századot, de mégsem hittük volna, hogy a végén ilyen terhes zenemű lesz belőle. A forradalmak és diktatúrák, mint tetralógia, a versek pedig, mint valami szomorú dallam hangjai.
De a Nádasdy Ádám-féle „Hiányosságok a komolyzene terén” talán egyszer majd pótlásra kerülnek, és lehet, hogy a kikerült történelem eláll az ajtóból annyira, hogy megérthessük, és nyugodtabban tágíthassuk személyes határainkat.

Ennek a reménynek némileg gátat vet az a fajta háború, ami a kötet egy meghatározó részében dúl, és szedi áldozatait. Legnagyobb meglepetésemre a versek egy jelentős kupacában egyfajta miltoni, vagy (miért is ne?) madáchi versengés folyik a költők által ismert Isten és az Ördög között az ember lelkéért.
Eredendő bűntől terhes harcmező ez, ahol egy költő Krisztussá, más ember meg a sátán szolgájává válhat, Isten Nagy Testvérként figyel, belehallgat a mások életébe, és a tettek alól, Kiss Dénes szavaival élve, „Nincs föloldozás”.

Félelmetes és ösztönző erő nélküli világ képe tárul elénk, ahol nem rendelkezünk saját magunkkal és élettársunkat végül Isten-társra cseréljük, akárcsak Gyurkovics Tibor versében.

Mindezek ellenére a könyvön végigcseng egy furcsán hangzó latin refrén: Sursum corda! Emeljük föl szívünket! Bizakodjunk! Hogy mire, arra nem kapunk pontos választ.
Mert népével elégedetlen, jobbítani akaró, de az eseményláncba és emlékekbe merült, enyészetet daloló versek húzzák le végül a mérleg serpenyőét, szemben a tárgyilagosságon túli életképekkel és az ösvényt taposó, örömöt tanulni vágyó írásokkal.

Értéket keresve indultam neki az olvasásnak, és a hátlaphoz érve éhesen maradtam, epés ízzel a szájamban. Azonban fellibbent előttem egy fátyol, és a tapintható, de mindennapjaink aljára tuszkolt múltunk éles fényképei villantak fel, beégve elmémbe.

És mégis, visszanézve háromszáz oldalnyi látleletre, gazdagabban fogok neki a következő olvasmányomnak, mert egy időre megint egy kultúra örökösének érezhettem magamat, ha egy mégoly kesernyés szeletének is.
E közös kincsről azonban a szükségtelen komorságot le kell tudnom hántani, és meg kell benne találnom azt az egyediséget, ami pillanatnyi túlélésem záloga lesz. Kívánom, hogy azoknak is sikerüljön, akik ezt a könyvet olvassák.