Főkép

„Hippidumától cseng a fülem…” Ha a South Park-béli Eric Theodore Cartman olvasta volna Kerouac-ot, az nagyobb kitolás lett volna neki, mint a fogyókúratábor. Nem úgy a hippiknek. Jack Kerouac persze erről nem tehet, csak arról van szó, hogy az általa járt életút rokonszenves lett a szeressük egymást, ne csináljunk semmit, csak sok gyereket, akiket aztán el lehet látni kedves nevekkel mozgalomnak. Holdudvar, Napfénycsillagpatakbantükröződőfényebébi.

Félreértés ne essék, ez nem egy hippi ellenes beszéd, csak éppen a tény, tény marad, miszerint Jack Kerouac kevesek által megvalósítható útra tévedt – bár a tévedtben nincs benne a szándékosság, Kerouac-ban vélhetőleg viszont volt, – amit igyekezett legjobb képességei szerint bejárni. És nem kevés ember legnagyobb örömére le is írta, amiket az eldugott ösvényeken talált. Könyvei legalább annyira eldugott ösvények, mint az író élete. Bár magával ragadók, egy átlagos képességű olvasónak – nekem – nem árt többször is átrágnia magát, mire a leírtak nagy részét sikerül értelmezni. Bonyolult, nehezen emészthető és helyenként csak akkor érthető meg egy bekezdés, ha elolvastunk egy másikat, ami jobb esetben csak száz oldallal később kerül a szemünk elé. Viszont sokoldalú – és ez most szó szerint értendő –, méghozzá nem a lapok mennyisége, hanem az oldalak dimenziója, értelmezhetősége számtalan.

A Dharma Hobók – Kerouac szándékán kívül – hihetetlen hátizsákos mozgalmat indított el. Pedig csak leírta az egyik útját a sok közül. A könyv alaptémája a buddhizmusra épül. Azon belül van benne minden, ami buddhizmus. Mahájána, Hinajána, Zen..., meg az író saját értelmezése, buddhizmusa, dharmája, karmája, mittomén. Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy íróhoz képest mélyen beleásta magát a Buddha tanaiba, mégis, ha valaki kicsit mélyebben szeretne megismerkedni a Buddhizmussal, az ne ezt a könyvet vegye alapul. Sok eltérés nincs benne, és nem is nagyok, de ha filozófiáról van szó, a kis eltérés is veszélyes, mint a hajózásnál. Nem tudni, hová érkezünk, ha csak egy hajszálnyit is vétünk.

Viszont tökéletes elgondolkodtató, ismertető és kedvcsináló könyv. Ja? És van még egy óriási előnye. Olvashatjuk a száraz vallásfilozófiai munkákat, azzal előbbre csak akkor jutunk, ha birunk némi előképpel a dologról. Egészen más, ha egy mester elmondja a tutit. Ez már szubjektív – milyen meglepő – valaki által megélt valóság, és éppen ezért hiteles. Kerouac pedig a maga módján mester, mindenképpen érdemes tehát meghallgatni, rengeteget lehet tőle tanulni…

A történet egyes szám első személyben folyik. Főhősünk utazik, éppen tehervonatra vár. Amikor kedve van iszik – ezt sokan félreértik és állandóan tintáznak arra fogva, hogy kedve van –, mikor kedve van szív egy kicsit – dettó –, mikor kedve van megfürdik a tengerben vagy meztelenül sütkérezik a holdfényben. Szóval éli a lehető legszabadabb életet. Közben verseket ír, és költőestekre jár. Meglátogatja egy régi barátját a zen őrült Japhy-t, akit az egyik legjobb költőnek és megvilágosodott szabadságművésznek tart. Piáznak és költögetnek egy keveset, meg nőznek is, hála érte a megvilágosodottnak, hogy ilyet is lehet. Szóval szigorú értelemben véve a buddhizmus már itt el lett gyepálva, még akkor is, ha ez az a vallás, amibe, ha jól okoskodunk, látszólag minden belefér. Látszólag. Szóval a haverok eldöntik, hogy útra kelnek – Japhy tapasztalt hegymászó – és bevetik magukat a vadonba. Összeszednek még használható figurákat, akitől be lehet csokizni a röhögéstől – és elkezdődik a hátizsákos forradalom.

Nem mondom, hogy nem egy kikapcsoló olvasmány, mert nem az. Lehet olvasgatni belőle az ágyban és tud szórakoztatni. Lehet elmélyedni benne, átélni az író elmélkedéseit az élet szigorú körforgásáról, és a – bocs Cartman – szeretetről. Meg ilyesmi. Egy valamit nem lehet. Könnyen letenni. Jó olvasást kívánok.