Főkép

Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Asszisztens: Tiwald György
Fotó: Márkos Albert

Feszültség. Ezzel az egyetlen szóval tökéletesen leírható az a vibráló, titkokkal terhes közeg, melyet Ascher Tamás színpadra álmodott Henrik Ibsen A vadkacsa című művének bemutatásával.
Ibsen érzékeny témafelvetése egyértelműen megalapozza a darab jellegét, és a színészi játék határait feszegeti a tragikus végkifejlet óvatos, lassú kibontásával.

A már a cselekmény előtt is futó szálak - Gregers élete a höjdali fatelepen, Hjalmar és Gina házasságkötésének titokzatos körülményei, az idősebb Werle egészségének megromlása, és közös élete Sörbynével - a jelenben, egyetlen hatalmassá dagadt titokáradattá érnek össze.

Gregers Werle újbóli felbukkanásával, hazatérésével ugyanis több, addig békésnek és kiegyensúlyozottnak tűnő élet megy tönkre, és a múltban összefutó, majd az azóta eltelt 15 évben újra szétágazó kötelékek bonyolódnak ismét egymásba.

A rendező, Ibsen kezét némileg elengedve, igen finom módon játszik a szereplők karaktereivel.
Ebben nagy segítsége is akad a mű folyamán, Gregers Werle alakja, aki a jobbító szándékkal bírók, a mindig tökéletes döntést hozók, és az igazságosak bölcs szemléletével elégedetten vesz tudomást munkája gyümölcséről.

Furcsa ellentmondásba ütköztem azonban: míg olvasás közben nem éreztem ilyen visszataszítónak és álnoknak a Werle fiú mesterkedését, addig a darabban, ahogyan a lepel egyre inkább lehullani látszott a családi titkokról, Gregers szerepe is egyre visszatetszőbbé, csalókábbá vált.

Az Ibsen által hozzáértő módon csepegtetett információk, a vadkacsa története, Hedvig születésnapi ajándéka, és a különös egybeesés az öreg Werle és a kis Ekdal lány történetében, mind-mind remekül kihasználhatóak a színészi játék szempontjából.

A színdarab legnagyobb meglepetése számomra a kis Hedviget megragadó hitelességgel életre hívó Simkó Katalin volt.
A szerep végtelenül rajongó és egyben alázatos természetét kihasználva úgy formálta meg a megszeppent kislányból hirtelen kétségbeesetté, támadóvá váló kiskamasz alakját, hogy játékát nem akasztották meg a folytonos váltások.
Fiatalságából adódó természetessége, őszinte, még kissé kiforratlan játéka tette hitelessé a szerepét - és ez bizony sajnos nem mindegyik színészre volt jellemző.

A Hjalmar Ekdalt alakító Fekete Ernő ugyanis nem élete legmeggyőzőbb alakítását hozta A vadkacsában.
A fényképész alakítójának ugyanis nem lehetett könnyű dolga a karakterrel: kissé elpuhult, céltalan, az idilli életbe már-már belefásult, majd hirtelen egy gyökeres szemléletváltást hozó csapás, és Ekdal már sodródhat is a dekadencia felé.

Sodródhatott volna. De Fekete Ernő olyannyira megpróbálta átörökíteni az Ibsen által megalkotott viselkedésformát, hogy nem egy széteső jellem, hanem sokkal inkább egy tudatos, a szakadék szélén egyensúlyozva is görcsös, akaratos figurát hozott létre, amelyet én magam, a mű elolvasása után, nehezen tudtam beilleszteni ebbe a miliőbe.

A fényképész ellenpontjaként azonban feleségét már sokkal könnyebben helyeztem el a Khell Zsolt által megálmodott kopár kispolgári környezetben. Fullajtár Andrea Ginája ugyanis tökéletesen visszaadta azt, amit egy olvasó-néző várhatott tőle.

A darab savát-borsát azonban, számomra is meglepő módon, a csak néha felbukkanó szereplők: Rajkai Zoltán züllött, hanyatló Molvikja, és a téren néha átvonuló, döbbenetes bolondságokat ismételgető nagypapa, a Haumann Péter által alakított idősebb Ekdal adja.
Igazi színt visznek a néhol haldokló előadásba, és bár A vadkacsa erényét, mint tudjuk nem szellemessége adja, kettősük kidomborítja, megcsillogtatja a színmű humoros oldalát.

A tragédia azonban elkerülhetetlen. A darab során mindvégig csak a háttérben megbúvó padlástér, a vadkacsa lakhelye most, bár itt sem látjuk, előtérbe kerül.
Az áldozatvállalás és a szeretet örök példázata lehetne talán a Katona József Színház darabja is, ha itt lezárnák az előadást. Azonban a Molvik szerepében megbúvó humor itt kifordítva jelenik meg, és a pillanathoz nem méltó módon lehetetlenné teszi a katarzist.