FőképBár félnék rögtön a cikk elejére kiírni, hogy a Szép új világ elolvasása nélkül ebbe a könyvbe belevágni nem érdemes, mégis így érzem, noha nincs is igazam. Ugyanennyi erővel viszont mondhatnám azt is akár, hogy ne kezdjen bele az se Mokshába, akinek még nem volt pszichedelikus élménye, még ha a szöveg és a téma érdekli is. Mégis egy kicsit mindenkié ez a kötet.

Huxley-kutatóknak persze felbecsülhetetlen értékű ez a levél- és előadásgyűjtemény, mely a neves tizenkilencedik századi természettudós, T. H. Huxley unokájának termése, de valamiféle személyes kötődés nélkül csupán érdekes, szórakoztató írások válogatása, melyek a könyv becsukása után futó emlékképekké foszlanak. A kötetnek azonban több dolog áll a hatalmában, ha olyasvalaki tartja a kezében, akinek közvetlen tapasztalata van a ma már entheogénnek is nevezett szerekkel.

Gyorsan, hogy mire is gondolok pontosan: 1979-ben etnobotanikusok és mítoszkutatók úgy gondolták, hogy sem a Huxley által népszerűsített „hallucinogén” szó, sem pedig Huxley levelezőpartnerének, Humphry Osmondnak agyszüleménye, a „pszichedelikus” szó nem elégséges vagy pontos megfogalmazás bizonyos növények hatásainak leírására. Míg az előbbi a delíriummal és őrülettel való rokonságra kárhoztatja az istentiszteleti szereket, az utóbbi etimológiai szomszédja a pszichózisnak.

Noha rossz körülmények között valóban lehetnek ilyen hatásai is, de a nagy világvallások és az ókori kultúrák mindegyikében szerepet játszott valamiféle entheogén; az eleusziszi misztériumokban éppúgy, mint az aztékok pszilocibin- vagy hajnalkafogyasztásában, de szólhatnék akár a germán Freya istennő hatáskörébe tartozó kannabiszról vagy a közel-keleti szúfik hasisszívásáról is. Nem valószínű, hogy akkor is tisztelnék e növényeket, ha pusztán pszichózist váltanának ki.

Huxley entheogén-írásait persze óvatosan és figyelemmel kell olvasnunk, tiszteletben tartva azt, hogy élete során messze nem olyan rendszerességgel fogyasztotta a természetes és szintetikus tudatmódosítókat, mint a hatvanas évektől induló, „újkori” drogkultúra hívei. Szinte biztos, hogy az entheogének azóta elvilágiasult, gyakori, vallásos-metafizikai környezetéből kiragadott, pusztán rekreációs használatát látván Huxley megrökönyödötten állt volna. Cikkeiben, beszédeiben mindig a lelki haladással, a megismeréssel és a spirituális fejlődéssel kapcsolta egybe a varázsgombákhoz, az ayahuascához, amanita muscariához vagy ololiuhquihez hasonló természetes anyagokat, azok főzeteit és kivonatait.

A Szép új világ disztópiáját is más fényben világítják meg Huxley értekezései, melyekben figyelmeztet arra, hogy ilyen szerekkel egy jövendőbeli diktátor ki is terjesztheti hatalmát népére, noha farmakobiológiailag egy szép új világi szóma lehetetlen volna, mivel egyszerre kelt eufóriát, nyugtat, és okoz látomásokat.

És ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy a törvényhozók pontosan mi alapján is hozzák a döntéseiket. Felsejlenek a ma már interneten is elérhető LSD-kísérletek felvételei az ötvenes-hatvanas évekből, melyben az Egyesült Királyság hadserege serkentőként próbálta tesztelni az anyagot. A szakasz, mondanom sem kell, hamar munkaképtelenné vált és inkább nevetgéléssel töltötte az időt. Vagy az a klip, melyben tíz-kilencéves gyerekek nyilatkoznak úgy az LSD-ről, mint legnagyobb vallásos élményükről.
Ezek a szerek persze veszélyesek, képesek az arra alkalmas emberekből pszichotikus reakciókat is kiváltani, olyanokból is, akiknek előzőleg jó élményeik voltak ezen entheogénekkel. Mégis, az egyre gyarapodó kutatási eredmények ismeretében nehéz felvilágosultságot feltételezni a törvényalkotók részéről.

Ennek ellenére a leírt szó a ma ismert egyik leghatékonyabb tudatmódosító, és ez Aldous Huxley igazi eszköze gondolkodásunk formálásában. Írásai hátteret adnak irodalmi munkásságához, megmutatják inspirált esendőségében és tévedéseiben is.

Ebben a korban ugyanis nagyon fellendült a laboratóriumi vizsgálata az érzékeken túli észlelés (ESP) és a pszichokinézishez hasonló parajelenségeknek. Huxley J. B. Rhine-nal, az ESP jeles kutatójával állt levelezésben. Azt azonban nem sejthette, hogy laboratóriumukban az elért eredményeket Rhine rendszeresen meghamisította, amit később felesége bevallott.
Az, hogy Huxley hitt egyik-másik paranormális jelenségben, noha tudjuk, hogy ezek sokkal inkább magyarázhatóak más módszerekkel, nem von le munkásságából, sőt, szinte „természetesen fakad” belőle. Azok, akik entheogénekkel foglalkoznak, másképp érzékelik valóságunkat, és más irányba tapogatóznak, másféleképp gondolkodnak, más tűnik hihetőnek számukra. Az ehhez hasonló tévedéseket a drogkultúra szerves részének kell tekinteni, az ilyen élmények, érzetek tartozékaként, de az eddigi kísérletek még nem adtak kezünkbe elegendő bizonyítékot arra, hogy valóban ilyesmi történne.

Itt ragadom hát meg az alkalmat, hogy tapasztalatlanoknak és már „megtapasztaltaknak” egyaránt a kezébe nyomjam Aldous Huxley könyvét. Amit benne talál, az nagy kincs lehet, amit a szíve alá tehet megőrzésre az olvasó, de lehet, hogy egy olyan zavarosnak tűnő világot lát meg, melybe nem kíván belépni. Nincsenek a mondatok tenyerében színes pirulák, mindenki azt veszi el a könyv üres tenyeréből, amit jónak lát. A lényeg, hogy nézzük meg a kezet. A puszta látvány is megdöbbenthet.