FőképMiután Joanne Harris végére ért az „étel-trilógiának" (Csokoládé, Szederbor, Ötnegyed narancs), a Partvidékiek-kel folytatta könyvei sorát, 2002-ben. És bár a különféle étkek és italok szerepe valóban jóval szerényebb (inkább csak fűszer) ebben a könyvében, sok a hasonlóság.

A Partvidékiek is egy kicsiny francia közösségben játszódik. A főszereplő ez alkalommal is egy erős akaratú nő. Bonyodalmakból is van elég, csakúgy, mint a sötét titkokból és mély gondolatokból.
Harris stílusa sem változott, itt sem enged a hosszú leírásokból, amiknek köszönhetően az olvasó szinte ott érzi magát a cselekmény helyszínein. Jelen esetben hallja a tenger morajlását, arcán érzi a sós szelet, orrában a nagy víz szagát, és így tovább.

A regény Le Devin-en, egy (igen alaposan) elképzelt kis francia szigeten játszódik, délebbre Nagy-Britanniától, de nem a legismertebb nyaralókörzetekben. Ide érkezik vissza Mado, a 25 év körüli lány.
Tíz évet volt távol, s most, hogy a szigetet szívből gyűlölő anyja meghalt, igazolja a le devin-iek régi mondását: minden visszatér. Bizonyos dolgok mit sem változtak, mások pedig nagyon is sokat.

Mado apja pl. továbbra is szótlan, magába zárkózó ember, ugyanakkor a sziget két, örökösen rivalizáló települése közül az egyiknek, La Houssiniere-nek igencsak felvitte az Isten a dolgát (homokos strandja vonzza a turistákat, így virágzik az üzlet), míg Les Salants, ahonnan Mado is származik, hanyatlik.
Az egyre inkább elöregedő falucskában már alig akad fiatal, aki teheti, menekül onnan. Ami azt illeti, még a tengerpart homokja is: a sziget ezen fele lassan pusztul, s a helyiek fatalista beletörődéssel viselik, hogy a tenger lassan elmossa földjeiket… Az energikus, önfejű lány azonban nem tudja ezt csak így elfogadni…

A festéssel is foglalkozó, jó szemű Mado hamarosan ráébred, mi lehet Les Salants tragédiája (s egyben La Houssiniere felvirágzása) hátterében, s noha visszatérése a legkevésbé sem sikerül szerencsésen, és a helyiek is gyanakodva fogadják, idővel sikerül felráznia az apátiából a falujabelieket.
Ehhez történetesen egy csoda is szükségeltetik, nem beszélve Flynn, a kiismerhetetlen, ám ügyes kezű s vörös hajú idegen részvételéről, aki már egy ideje segít a les salants-iak apróbb-nagyobb ügyeiben.

A tapasztalt olvasó már a férfi első felbukkanásakor megsejti, hogy az ő képében léphet be a szerelem Mado életébe, ám aki Harris írásait is jól ismeri, az előre tudhatja, hogy nem fognak egykönnyen egymás karjaiban kikötni, sőt…
És akkor ez még csak egy a számos, szinte kibogozhatatlanul összekuszálódó szál közül, amit a Partvidékiek (meg általában egy ilyen tengernyi titkot hordozó, zárt kis közösség) tartogat az olvasó számára.

Annyiban picit kiegyensúlyozatlannak érzem a regényt, hogy az utolsó 50-100 oldalán olyannyira felpörög, hogy hirtelenjében sokkal több minden történik benne, mint a megelőző, amúgy nagyon is eseménydús bő 300 oldalon.
De bizonyára azt mondaná erre Harris, hogy a regénye pont olyan kiszámíthatatlan, mint a tenger, és ez ellen nem is lehetne mit felhozni.
Tény, hogy a könyv utolsó negyedébe olyan sok meglepetést, újabb titkot és megoldást halmozott, hogy az olvasó nem győz álmélkodni, de olyasmit nem ír, ami hiteltelen lenne.

Meglehet, az életben általában nem kapunk régi titkokkal, ellenségeskedésekkel és tragédiákkal kapcsolatosan ennyi választ, de egyrészt az írónő sem magyaráz meg mindent, másrészt pedig semmi olyat nem ír, ami ne lehetne igaz. Ez pedig az összes regényére jellemző.

Élet van Harris könyveiben, de valódi élet. Rozsda és varázs. Sötétbe-feledésbe száműzöttségükben csöndesen fertőződő régi sebek, és mindent elsöprő viharos szelek a tenger felől.
Eső- és tengervízben korhadó, áporodott deszkakunyhók, és tiszta, vakítón ragyogó, mélykék nyári egek. Sarkokban és szőnyegek alatt meggyűlő évtizedes kosz, és szeretettel és hagyományos helyi pálinkával készített finom sütemények.
Fásult elfogadás, és ellenállhatatlan, pusztító s mégis teremtő szerelem.

Harris nem kendőz el semmit, az élet nyersesége és szépsége egyaránt ott van a regényeiben, s minden a helyükön. Úgy ismeri az emberi lelket, meg a kis közösségeket, minden forrongó indulatával, és összetartó szeretetével és bátorságával, ahogy csak kevesen.
Csak akik megélték, s kellő intelligencia és tehetség szorult beléjük, hogy el is tudják mesélni. Sosem játssza a kívülállót, aki kimért távolságtartással tudja szemlélni, vizsgálni, elemezni az eseményeket és a szereplőket.

Benne van minden szenvedélye, fájdalma, dühe és szeretete. Így miközben ízig-vérig nő, nem követi el azokat a hibákat, amiket megannyi írónő: nem palástol, nem finomkodik - de nem is mutatkozik hímgyűlölő feministának.
Megkapó, gyönyörű, egyszersmind karcolóan őszinte az is, ahogy Mado érzéseit, szerelmét megírja.

S még valami, ami nagyon tetszik: ahogy az öregekről szól. Őket sem emeli piedesztálra, amire a legjobb példa az, ahogy a két, egymással évtizedek óta harcban álló idős családfő minden észérvet félredobó, ugyanakkor szinte gyerekes viselkedését ábrázolja.
Ugyanakkor nem is veszi őket semmibe, ami a jelenkori társadalom egyik szörnyű rákfenéje.

Harris szereplői hiteles alakok mind egy szálig, évszázados bölcsességek és tipikus, balga emberi gyarlóságok hordozói, igazi hús-vér lények, akik ugyanúgy hozzáteszik a magukét az események apályához és dagályához, ahogy Mado és Flynn is.
Életemből még egy év sincs, amit nem egy sok szempontból szintén megosztott és versengő, két részből álló községben éltem le, ahol nagyon sokáig mindenkinek megvolt a maga helye (bár a változás, a hanyatlás már jócskán kikezdte mindezt).
Szóval saját tapasztalatból tudom, hogy Harris valósat ír. Nagyon szeretem és tisztelem érte, de még inkább azért, mert élvezetesen és szépen ír, elmesélésre érdemes történeteket.

Kapcsolódó írás:Bor, mámor, Provance (film)