Főkép

Fusizó szomszédok, undok felszolgálónők, nem éppen tanításra termett, de mellméretben rendben lévő helyi tanerők, sok-sok ízig-vérig gyerek zavaros családi kapcsolatokkal, a háttérben őszi délutánokon kornyikál a kórus, lelkesít üde mozgalmi dalokkal, s téli forró estéken visszhangzik a környék a Sej-haj Rozitól.

Lackfi János önéletrajzi ihletésű kisregénye, a Halottnéző a 80-as évek hangulatát, életérzéseit idézi meg, a gulyáskommunizmus aktív időszakába röpít minket. Egy olyan ellentmondásos korszakot mutat be, amelyet sokan kárhoztatnak, mások pedig nosztalgiával tekintetnek vissza rá.

A magyar társadalmat, a helyi közösséget a könyvben a budapesti külső kerület jellegzetes figurái képezik le, a helyi kocsmát rendszeresen látogató „szállingózok”, a micisapkás bütykölő Keceli Feri bá, a bikini ruhás, lelkesen pöfékelő Jucika, Icu néni a vérbő spanyol amazonhoz hasonlatos zongoratanár, külön említésre méltóak a létező egyéniséggel bíró kutyák, a láncra kötött Bobby és a tiszteletbeli vadászkutya, Fickó, és még számtalan, rengeteg empátiával, humorral megrajzolt szereplő.

A főhős, Lacfi fiatalkori énjét megtestesítő, kamaszkor előtt álló életre való fiú, csapongó, közvetlen, az élőbeszéd elemeit felhasználó elbeszélő módban, a témában már klasszikusnak mondható filmek – Falfúró, Eldorádó – képvilágának elevenségén túl téve, számol be az iskolában és azon kívül töltött mindennapjairól.

A korra jellemző motívumok, mint az öntudatos munkásmozgalom előtt való tisztelgés oly módon, hogy Isten nevét kis „i”-vel kell írni, Breznev halálának és szénfekete Csajkájának megidézése, a kórházakban való protekciózás, az azóta újra divatba jött Limó nyalogatás jelenségének bemutatása keverednek a kisfiú felnőtté válási folyamatának fontos elemeivel, mint az első szerelem, a társakkal való bandázás, a testvérekkel való veszekedések, a szülőkkel töltött szünidők.

A könyv stílusának összetettsége miatt igazi szellemi kaland: a hangos nevetésre késztető részeket meg-megszakítják az igazi fiús nézőpontból ábrázolt hol detektívregényekbe, hol francia középkori elbeszélésekbe, hol pedig cowboy történetekbe illő csodálatos életszerűséggel megírt fantáziaképek. Fontos szerepet kap a szatirikus hangnemmel leplezett, de valójában mély szomorúsággal teli nehéz, nyomasztó életsorsok elbeszélése is.

E korszak ijesztő jellemzője, hogy amint azt a főhős is megfogalmazza, az apukák kórosan hiányoznak a családokból, leléptek, börtönbe kerültek és, ha mégsem akkor lelkileg, testileg megtörtek, bizonytalanok, alkoholba fojtják kilátástalanságukat, vagy csak szimplán felhalmozzák magukba a sok-sok szorongást, félelmet, hogy az adódó alkalommal vulkánként törjön ki belőlük.

A női emancipáció, a dolgozó nő szerepvállalásának, és a szocialista társadalom autoriter mivoltának hatásai látványosan súlyosabban nehezednek az eredetileg egyedüli családfenntartó férfiak vállára, mint az anyukákéra. A Lackfi által bemutatott jelenség kelet-európai sajátosságra utal, hasonlóan túlhajszolt férfialakokkal találkozhatunk Jerofejev, Ulickaja műveiben is.

A könyv lapjait átszövi a halál közelsége, számos konkrét haláleset, és egy talán szimbolikus, talán valós elmúlást bemutató epizód felé való építkezés. A „vég” jelentőségét a cím is megerősíti. Főhősünk egyedülálló beleérzéssel mutatja be a környezetében élőket, pillanatokra szinte bőrükbe bújva, felvillanva egy-egy fordulópontot, vagy érzést létükkel kapcsolatban. A fiú ezen „játéka” nyomán kell életre a múlt, egy már letűnt, bizonyos értelemben halott világ.

Nosztalgia, vagy kárhozat? E kérdésre továbbra sem kapunk, nem is kell, hogy kapjunk megfelelő választ. Lackfi Halottnéző című könyvében nem kíván, nem tud távolságot tartani a kádárista korszaktól. Minden nehézségével, és, ha lehet ilyet mondani bájával, életszerű, költői szépségű képekben ábrázolja a 80-as évek világát, írásában ezen időszak a magyar történelem természetes részeként szerepel, amelyben a mai kortól nem is olyan sokban különböző hús-vér emberek éltek.

Lackfi célja nem az ítélkezés, könyvében igazi látképet ad a húsz évvel ezelőtti magyarországi társadalmi viszonyokról, karnyújtásnyi közelségbe hozva az akkori mikroközösségeket. Egyszerre ébreszt bennünk fel nosztalgikus életérzéseket saját gyerekkorunk, fiatalságunk iránt, s emeli csodálkozásra szemöldökünket, késztet halk hümmögésre, hamisítatlan csakis kis magyar valóságunkhoz kötődő leírásaival.