FőképMég mindig a hatása alatt vagyok. Chilling out. A tudatformáló élmény utáni ingerszegény zónában, erőt gyűjtve. Életerőt gyűjtve.
Ráébredtem, hogy veszélyben vagyok. Hogy be vagyok hengergetve a társadalomba, be vagyok sodorva a termékek közé, össze vagyok tömve sokadmagunkkal, és hogy magunkat fogjuk életünk végéig le-, és elszívni. Mi magunk.

Nem véletlen a droghasonlat, nem véletlen a közhelyesség. Többé-kevésbé ugyanabban a világban élünk, ugyanazt látjuk, mint más embertársaink, ugyanazt esszük, isszuk, ugyanazokon az eseményeken csámcsogunk.
Nehéz eldönteni, hogy a közösen hallucinált anyagú világ hír, reklám, show és látvány, vagy pedig valódi élményanyag alkotta emlék.

Egybefolyik a média és a nép összes közölnivalója: információvá válik, napjaink legnagyobb urává, amit egyformán használnak mindannyian. Ki-, és fel-, és „álánatúr” szolgálják azok, akik hatalmat gyakorolnak, vagy ellene lázadnak. Közöl, aki akar valamit: megélhetésből, kényszerből, vágyból vagy unalomból.

Csupán csorda, nyáj és reggeli ingázók vagyunk, akik a fogyasztástól boldogok, mint a barom, melyet igába hajtanak a konszernek? Not our concern, hanem a fennálló rendszeré. Status quo vadis? - kérdezhetnénk cinkosan, latinos félműveltséggel.

Ami most kezdődik, annak lesz-e vége, és ha igen, hogyan, ha meg nem, akkor miféle sorstalanság jut nekünk munkás osztályrészül?
Vannak-e köztünk ellenállók, terroristák vagy szabadságharcosok, akik a politikán túllátva a szerverekkel, az elosztóállomásokkal, az adótornyokkal kezdik?
És lehet-e itt bárminek is ellenállni a vásárlás, a lifestyle kísértésén kívül?

Ezen gondolkodott el háromszáz-nyolcvan oldal erejéig Nagy Gergely harmadik könyvében.

2001-ben kisprózákat, 2004-ben kisregényt, most pedig egy egész estés könyvet ír a fedlapok közé.
Ahogy 2004-ben a zenevilág, úgy 2007-ben a kilencedik művészet, a képregény nyelvét használja fel szövegként, pontosabban a képregényből lökdösi ki a képet, és a teret nyert betűkből graffitizi fel a jövő olajozott, jól működő Budapestjét.

Az első mondatokban felvetett „elbeszélhető-e ez a város?” kérdésre a válasz egyértelmű: Igen. Sokkalta inkább afféle megoldásra váró probléma ez, célkitűzés, semmint kételkedéssel terhes aggódás.
Nagy Gergelynek nem okoz problémát az ábrázolás, de meg is könnyíti helyzetét, hogy biztosra mehessen.

A regény Budapestje egy évtizeddel idősebb már, ami pont ahhoz elég, hogy (ma még hihetetlen módon) Magyarország felzárkózzon az egykoron hangunkban tisztelettel és elvágyódással ejtett Nyugathoz.

A kilencvenes évek a retródivat egyik utánozandó korszaka lett, laptopos belvárosi nomádok és bobók törzshelyükről intézik a cégek ügyeit, a Zöld füstje teríti be a bárokat, kávézókat. A fiatal értelmiségiek a kisebbségi etnoraphez hasonló trendi műfajoktól viszolyognak, tíz évvel messzebb került Miles Davis, és a magyalter szubkultúra létjogosultsága megkérdőjeleződött.

Ebben az egzisztenciát beolvasztani vágyó, seholvárosi környezetben próbál névtelen, Paul Auster-i (vagy, ha úgy jobban tetszik, Palahniuk-féle Harcosok Klubja-beli) főhősünk képregényírásból, kreatívkodásból megélni.
Munkatársával, Graffal (foglalkozásának kitalálása házi feladat) az ismeretlenség homályából az Angst című szociokrimi képregénnyel törnek ki, melyre a szöveg szerint is úgy utalnak, mint ami a Frank Miller-Blade Runner vonalon mozog, és amit a cyberpunk-életérzés rezegtet.

A siker gyors és felőrlő: százezres példányszám, Moët et Chandon (ki a fene az a Moey és Chandon?) pezsgő a vállalati ünnepséghez, pólók, kulcstartók, logók, interjúk, begyakorolt válaszok, üresjárat, tóksó, tóksó, tóksó.
Ebbe un bele Graf, aki szerint a narrátorunk által írt szöveghez már nem kell a kép. Egyik interjújuk során lefagy, majd lelép a scene-ről.

Egyedül maradt főszereplőnket - a Hős az ötvenes évek képregény-kultúráját idézi, ezért kerülendő, tudjuk meg tőle - leállítják az Angst-projektről és irodai kreatívként tengeti tovább életét.
E köznapi robotszerepében ismerkedik össze egy városi gerillával, aki a kitörést jelenthetné a tömegmédia információuralma alól.
Akciója azonban sikertelen, és a regény végén a narrátor azzal a taxival jut haza, a kiindulópontra, az életképtelenség ká-európai világába, amelyikkel eljött.

Mint minden valamire való posztmodern regénynek, ennek is megvan a maga soundtrackje, melyben Neurotic keveredik Amorf Ördögökkel, a kor odamondogatósai egy-egy Kispál-idézettel, vagy a drum and bass meg breakbeat lüktetésével.
Bár bizonyosan a 2004-es Basszus! is legalább alapjaiban hasonló zenei hangfestő-ecsettel dolgozott, a dallammenetek leírása egy-az-egyben olyan, mintha China Miéville írna a londoni jungle irányzat világáról.

És ha már belekevertem Miéville-t a dologba: igen, az urban fantasyhez hasonló városalkotások, metropolis-főszereplők (nyilván) nem pesti sajátosság. Londonról Miéville két könyvet írt.
Az első, a King Rat a zenei szubkultúrák és a mitológia mixeléséből született, míg legutóbbi kötete az UnLunDun a nem létező, London helyetti Londont jeleníti meg. Ide jöhet még Neil Gaiman (egy másik képregényíró!), aki a London alatti Londonról ír, s teremt mítoszértékű történetet a Neverwhere-ben.

Noha itthon is hazára talált már a varázslatos műfaj - gondoljunk csak a Város két fül között álom-Budájára (bár visszaszívhatnám azt a cikket!) -, de igazán csak külhonban teljesedett ki. Idáig.
Ugyanis ezt a várost, bár tíz évvel előrébb van tolva, már most érzem. Ugyanaz a városi levegő, ugyanaz az elidegenedés, ugyanaz a léthazugság, ugyanazok a zenék és ugyanaz az életképtelenség, amivel nekünk is meg kell birkóznunk.
Utólag nem is olyan egyértelmű, miért is kellett a következő évtizedbe tenni a várost.

Mindeközben Nagy Gergely bólogat, mint kutya a műszerfalon. Hommage mindenkinek, aki él vagy mozgott: a csapos, Jég William Gibson hálózatának védelmi programját kapta becenevéül, a Papírtigris Elektromos szíve kísértetiesen emlékeztet a Mátrix Metacortexére vagy nevében a Heart o’ the City Hoteljére.

A képregény-kultúra úttörői ismerősnek találnák az Angst koncepcióját (Budapest mint Ma-Sin City), míg Kafka és Kierkegaard a háttérből helyesel. A mix nem meglepő, hacsak azért nem, hogy milyen pontosan tudta Pestre vetíteni a szövegközti játékokat és a New York-trilógia óta újra megszeretett városi metafikciót.

Lecsengésül még annyit mondanék, hogy a könyv elolvasása után Pestről, s a hozzá passzoló életstílusról addig szerzett ismereteimet át kellett gondolni. Nem azért, mintha illúziókat rombolt volna szét.
Amit tanulságként elmond, idáig is tudtam. De ezt a tudatot egészen más szintre emelte Nagy Gergely, amikor ezt a kettős bukástörténetet meséli el.

A lelkiismeretes értelmiségi nem törtet sokáig, mert tudja, hogy valakit le kell taposnia saját sikeréhez.
Ha viszont alkotótevékenységét irodai iga alá vonja, akkor megkeseredik, és tudja, ilyen semmitmondó állásokból fog nyugdíjba menni, úgy, hogy semmit nem kezdett tehetségével. Feladta a lehetőséget a lelkiismeretéért.
E dilemma hatása alatt vagyok még most is. Ha ki akarok kelni holnap is az ágyból, tennem kell valamit. Erőt gyűjtök.