FőképAz 1968(!)-ban alakult kanadai együttes kis híján negyven éve létezik, ami akárhogyan is nézem, tiszteletre méltó teljesítmény.
De az évek számától eltekintve, olyan életművet tudhat magáénak ez a trió, ami nem csupán meghatározóvá teszi őket a rockzenében, hanem ösztönzőleg hatott olyan bandákra mint a Metallica, Primus, Dream Theater, de hosszasan folytathatnám a sort.

Pályafutásukat az áttekinthetőség kedvéért korszakokra osztják, követve az idők során bekövetkezett zenei változásokat.
Az első, önkeresésként felfogható idő nagyjából a 2112–A Farewell to Kings albumokig tartott. A következő szakaszban a rock progresszív vonulatát képviselték, ami nagyjából az 1981-es Moving Pictures lemezig volt érezhető.

Az ezt követő zeneiséget az öncélúság jellemezte, leginkább zeneszerzői és muzsikusi képességeiket csillogtatták, ráadásul beleszerelmesedtek a szintetizátorokba, de az igazi dalok – legalábbis véleményem szerint – hiányoznak ekkori korongjaikról. Ennek ellenére anyagilag sikeres művek ezek, hiszen milliószámra vásárolták őket a rajongók.

Úgy tűnik a tagoknak is hiányérzetük volt, mivel az 1989-es Presto lemeztől kezdve elkezdenek visszatérni a korai idők hangulatához, megtartva a közben felszedett hangszeres tudást.
Ennek az irányzatnak egyik legjobb darabja az 1991-ben megjelent Roll the Bones.

Már maga a borító is jól sikerült: zsebre dugott kézzel sétáló kissrác, amint a dobókockákból emelt fal előtt lábbal továbbpöccinti alkalmi focilabdáját, mindez jelképezi az együttes összetett, többféleképpen értelmezhető szövegeit.

A nyitó „Dreamline” jól példázza az előző korszakhoz képest történt zenei változásokat: a gitárok hallhatóan előtérbe kerültek, míg a szintit kellőképpen hátra tették.
Ennek köszönhetően mind a szóló-, mind a basszusgitár játéka megfelelően érvényesül, az egyszerű (mégis rafinált) riff az első versszak végére bedolgozza magát az ember tudatába, könnyen memorizálható „slágerként” rögzítve azt.
Geddy Lee hangja pedig bevégzi az utolsó simításokat, kilométerekről beazonosíthatóvá téve a Rush zenéjét.

Hallhatóan komoly tapasztalatokkal rendelkező muzsikusok játékát élvezhetjük, akik látszólag egyszerű kompozíciókat rögzítettek az albumra, de ha kicsit is odafigyelünk, kiderül a hangszerek kimondottan változatos elemekkel gazdagítják az alapdallamot.

Az igazán meghatározó elem azonban egyértelműen az ének. Erről annak idején így nyilatkozott Geddy Lee: „Ami a legizgalmasabb számomra az új LP (Roll the Bones – a szerk.) kapcsán, hogy az énekdallamok sokkal erősebbek, mint eddig. … Az új lemezen ez a terület az énekdallamoké. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy jó dallamokat találjak és ez új kihívást jelentett számomra. Talán sosem élveztem ennyire az éneklést, mint most.” Ez a lelkesedés leginkább a címadó, „Roll the Bones” számban érezhető.

A szövegeket mint mindig, ezúttal is a dobos Neil Peart jegyzi, és szokás szerint komoly, elgondolkodtató versek születtek a tollából. A többnyire kortárs témákkal foglalkozó gondolatok általában kapcsolódnak a szerencsejátékokhoz.
Maga az album címe is erre utal, hiszen a „Roll the Bones” szlengkifejezés arra a pillanatra utal, amikor a játékos elgurítja a dobókockákat.

Tény, a Roll the Bones megosztotta a rajongókat. Az előző éra kedvelői az első három számot kivéve egysíkúnak tartják a lemezt, valamint a harmadik (egyben címadó) szerzemény második versszakát rapbetétnek mondják a rímek miatt. Van, akinek a hangzás nem tetszik, van, aki a kreativitást hiányolja.

Nekem ilyen problémám nincs, a nyitótriót kifejezetten mesterinek tartom, a többi pedig fenntartja a hangulatot (bár elismerem, túlszárnyalni nem tudják). Azért a „The Big Wheel” vagy a „Neurotica” kihagyhatatlan tétel.
Az egész lemezből árad valami megfoghatatlan derű, felszabadultság – szó sincs görcsölésről, kimondottan örömzenéről beszélhetünk, ami azért jóval több, mint egy szimpla AOR produkció.

Az mindenesetre biztos, hogy a zenekedvelőknek bejött az album, elvégre csak Amerikában több mint kétmillió darabot adtak el belőle. Továbbá a cédére préselt muzsika a mai napig nem vesztette el frissességét, dacára az időközben eltelt tizenhat évnek, és a „Dreamline” illetve a „Roll the Bones” még mindig szerepel a trió koncertrepertoárjában.

Ami értelmezésemben csak egyet jelent – ez bizony klasszikus album.

Az együttes tagjai:
Geddy Lee – basszusgitár, ének, szintetizátor
Alex Lifeson – szóló és akusztikus gitár, háttérvokál
Neil Peart – dob

Közreműködő:
Rupert Hine – billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Dreamline
2. Bravado
3. Roll The Bones
4. Face Up
5. Where`s My Thing? (part IV, „Gangster Of Boats” trilogy)
6. The Big Wheel
7. Heresy
8. Ghost Of A Chance
9. Neurotica
10. You Bet Your Life


Diszkográfia:
Stúdiólemezek:
Rush (1974)
Fly by Night (1975)
Caress of Steel (1975)
2112 (1976)
All the World’s a Stage (1976) koncert
A Farewell to Kings (1977)
Hemispheres (1978)
Permanent Waves (1980)
Moving Pictures (1981)
Exit... Stage Left (1981) koncert
Signals (1982)
Grace Under Pressure (1984)
Power Windows (1985)
Hold Your Fire (1987)
A Show of Hands (1989) koncert
Presto (1989)
Roll the Bones (1991)
Counterparts (1993)
Test for Echo (1996)
Different Stages (1998)
Vapor Trails (2002)
Rush in Rio (2003) koncert
R30: 30th Anniversary World Tour (2005) koncert
Snakes & Arrows (2007)

Válogatáslemezek:
Archives (1978)
Rush Through Time (1981)
Chronicles (1990)
Retrospective I (1997)
Retrospective II (1997)
The Spirit of Radio: Greatest Hits 1974-1987 (2003)
Gold (2006)
Retrospective 3 (2009)