FőképA gyermekek kárára elkövetett bűnökkel szemben zéró toleranciát hirdettem. Mi több, meglehetősen szélsőséges nézeteket vallok a témával kapcsolatban. Legyen az non-fiction vagy fiction. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Azt meg végképp nem bírom, ha valakik, akik tudósoknak mondják magukat, bele nem egyező emberalanyokkal kísérleteznek. Pláne, ha ezek az alanyok tizennégy évnél fiatalabbak. Arról nem is beszélve, ha az egész mocsok hátterében politikai vagy gazdasági érdekek húzódnak.

Szóval Dean Ray Koontz ezúttal olyan témában vájkál, amivel szemben komoly ellenérzéseim vannak. Még akkor is, ha mindehhez némi természetfeletti is csatlakozik, amit viszont nagyjából bármikor képes vagyok elfogyasztani.
Persze nem akármit, és nem korlátlan mennyiségben.

Szóval ellenérzések ide vagy oda, kíváncsi voltam, mivel rukkol ki a műfaj egyik koronázatlan királya. És ahogy azt tőle megszokhattuk, kitett magáért. Bár azért vannak problémáim.
De haladjunk szépen sorban. Azt már tudjuk (vagy legalábbis remélem, hogy kiderült a kissé hosszúra nyúlt bevezetőből), hogy a történet egyik szereplője egy kisfiú, akivel történt (vagy történik) valami. És ez a valami nagyon kiakasztja az édesanyját.

Merthogy a kisfiú tizenkét éves korában – nemes egyszerűséggel – elhalálozik. Egy balesetben. Több társával, és két felnőttel együtt. Az anyuka rettentően rosszul viseli (viselte) a történteket. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy nagyjából elfogadja és feldolgozza a tényt, hogy a fia meghalt.
Legalábbis neki ezt mondták. Bár azt nem hagyták, hogy megnézze a holttestet.

Ez akkor nem is nagyon tűnt fel neki, ám amikor a házában, pontosabban a kisfiú szobájában furcsa dolgok kezdenek történni, amelyek persze alaposan felzaklatják, több kérdőjel is felmerül benne az egy évvel korábban történt balesettel kapcsolatban.
Legnagyobb szerencséjére ez idő tájt ismerkedik meg egy kedves, szimpatikus férfival. Aki mellékesen ügyvéd.

És – micsoda véletlen – valamikor kém volt. Valamikor nagyon régen. Persze annyira azért nem régen, hogy teljesen berozsdásodjon. Ezért amikor az események olyan fordulatot vesznek, könnyedén áll át „aktív” üzemmódba. És úgy is marad egészen a végkifejletig.

Ami legnagyobb sajnálatomra olyan, mint David Morrell bizonyos művei esetében: összecsapott. Amihez Dean Ray Koontznál nem vagyok hozzászokva.
Mert bár ő sem egy szépíró zseni, azért ennél sokkalta többre képes. Sőt, azt is értem (bár elfogadni nehezemre esik), hogy nem lehet folyamatosan magas színvonalon produkálni, de akkor is…

Persze ezért a történet úgy ér véget (azon kívül, hogy kurtán-furcsán), hogy benne rejlik egy esetleges folytatás lehetősége. No meg az a rengeteg elvarratlan szál, amikkel olyan, de olyan sok mindent lehetett volna, lehetne kezdeni.

Életrajz