Főkép

Oknyomozó riport, tragikomédia, tragédia, szatíra, történelmi regény, politikai kiáltvány, szerelmi történet? Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, Hó című könyvében mindezen műfajok elemeit keverve, változatos, modern szerkezetű regény formájában ad hírt Ka, a költő Karsz nevű kisvárosban töltött néhány napos expedíciójáról.

 

Éppen e sokszínű szerkezeti, hangvételi elem összessége az, amely végig lázban tartja az olvasót és elfeledteti vele a könyv filozófiai és politikai elmélkedésekkel tarkított, amúgy igen lassú ritmusú hömpölygését. Az utolsó lapig nehezen hámozható ki a narrátor, és az író – e kettő a névazonosság (Orhan) ellenére sem biztos, hogy egybeesik – valós nézőpontja e műfaji kavalkádból. Ennek következtében a könyv fő mozgatórugójaként jelenik meg a bizonytalanság, a bennünk motoszkáló kérdés, hogy ugyan mit is akart Pamuk e könyvvel elmondani nekünk? Ehhez jön hozzá a cselekmény kiszámíthatatlansága, a váratlan fordulatokkal, lassan leleplezett titkokkal teli történet.

Kerim Alakusoglu, Ka, tizenkét éves frankfurti száműzetés után tér vissza Törökországba édesanyja temetésére, majd Karszba utazik, hogy ott cikket írjon a helyi választásokról, és oknyomozó riportot készítsen a fejkendős öngyilkos lányokról. Kaffka K.-jához hasonlóan, idegenként, kívülállóként mozog a kisváros rejtjeles, számára csak részeiben megfogható világában, ahol az ideológiai, politika, vallási és hatalmi összecsapások végelláthatatlan hálójának csapdájába kerül. Eredeti úticéljával ellentétben, személyes boldogságát egyengeti. Beleszeret a Hópalota szálló tulajdonosának, szállásadójának szépséges lányába, Ipekbe, valamint az új élmények hatására négyéves hallgatás után újra verset ír. A hótól elzárt városban katonai puccs tör ki. A köztársaságpárti erők véres hadjáratot indítanak a kurdok, és a konzervatív iszlám képviselői ellen. Mindeközben Ká gigászi küzdelmet folytat saját boldogságáért, halad előre az önmegvalósítás útján.

Az olvasó folyamatos izgalommal követi az eseményeket, keresve a választ arra, vajon Ká balsejtelmei beigazolódnak-e, s a látszólag békét és nyugalmat árasztó hólepel lassan-lassan betemeti-e a költő menekülési útjait. A címadó időjárási jelenség ugyanis mindenütt ott van, olyan fontos szerepet tölt be a regényben, hogy annak egyik főszereplőjeként is számon tartható. Karsz, a városka neve már a kezdetek kezdetén egyértelműen utal a „hó” jelentősségére a könyvben, hiszen a hó törökül „kar”. De számos más jelentést is takar a „hó”: időnként dicsőséges, máskor vészterhes történelmi korszakokat idéz meg, és egyben betemeti azokat, enyhíti és elnyeli az emberi fájdalmat; isteni jelenlétet sugalló múzsaként tündököl, aki a különböző hitű és ideológiájú karsziakat összetartja.

A hópehely, egyedi alakjával Ka, a „másik” főhős életének, a tömegből kiváló egyén sorsának szimbólumává is válik. Az alkotásban megjelenő alkotást, Ka verses kötetének és életének összefonódását is e hatszögletű hópehely képezi le. A hófehér szimbólum didaktikus módon hangsúlyozott szerepét jól ellenpontozzák a szatirikus megközelítésben, mégis rengeteg szimpátiával megrajzolt mellékszereplők alakjai. A könyv hősei, – a baloldali érzelmű, konzervatív lányát mégis elfogadó Turgut bej, a másnapi híreket előre megíró, modern újságíró Szedár bej, a nagyvilági lányból átvedlett, imámképzősök fejkendős bálványa, Kadífe, a színpadon és a „valós” életben forradalmárt alakító színész, Szunaj Zaím, a naív, Isten létében meg-megingó diák, Nedzsip és lelki társa Fázil, valamint a jószívű terrorista, Éjszemű, – a keleti- és nyugati hatásokat ötvöző, ellentmondásos török kultúra képviselői.

A világnézetükben, Európához való viszonyulásokban, a jövővel kapcsolatos elvárásaikban különböző embereket a közös gyökereiken kívül a mindennap azonos időben bemutatott mexikói Marianna című sorozat fűzi össze, amelyet az egész város lélegzet visszafojtva követ napról napra.

Pamuk politikai indíttatású posztmodern regénye a szatíra és a tragikum eme kettőségén, az idősíkok elcsúsztatásán, az írói kiszólásokon alapuló elidegenítésen keresztül tárja fel a fanatizmus – legyen az baloldali, vagy jobboldali eredetű – és az emberi brutalitás hátterét, rámutat továbbá a keleti- és a nyugati gondolkodásmód különbségeire, mégis végzetszerű összekapcsolódására. Kelet és Nyugat között, Salman Rushdie-hoz hasonlóan Orhan Pamuk sem kíván egyértelmű válaszvonalat húzni. Egyik szereplőjén Fázilon keresztül, óvva inti a nyugatiakat, attól, hogy véleményt formáljanak a karsziakról, hiszen „olyan messziről senki sem értheti meg” őket „sem az élet”(üket). Ez a kiszólás azonban csak egy, a sok üzenet közül, amelyet a Hó szereplői Európához intéznek, és mindvégig az olvasó feladata marad, hogy a számos közlemény közül, Pamuk eddigi pályafutásának ismeretében kiválassza az író liberális nézőpontjának és szociális érzékenységének leginkább megfelelő téziseket.