Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze
Írta: Pék Zoltán | 2007. 05. 17.
Nehéz lehet egy olyan szerzőnek, aki olyan regénnyel indult, mint A rózsa neve (van ki e nevet nem ismeri?), aztán rögtön megírja A Foucault-ingá-t.
Ugyanis olyan ez, mint a jazz zenében John Coltrane mesterműve, a Love Supreme: az a pont, ahonnét nincs tovább. Ez a világnak a nagy szeles vége, a sorjás széle, s az íróember vagy láblógázva elüldögél a babérjain, vagy visszafordul és megírja azt, amit közben ezért-azért kihagyott.
Hiszen A tegnap szigete és a Baudolino noha a maguk módján élvezetes regények, a fent nevezett kettő sarkára azért nem taposnak.
Loana királynő? Ez izgalmasan hangzik. Tehát: egy Yambo nevű idősödő milánói antikvárius rejtélyes kómából arra ébred, hogy elvesztette az emlékezetét. Bár nem egészen: saját történetére ugyan nem emlékszik, viszont a fiktív történetekre igen, minden egyes szóra, amit olvasott.
Önmagáról a legelemibb tényeket-emlékeket sem birtokolja, ellenben mindenféle versből, regényből, könyvből tud idézni, de akár a Star Trekből is. Mintha az élete során lerakódott kulturális üledék egyszerűen kiszorította volna az énjét.
Yambo tehát visszavonul a régi házba, ahol gyerekkorát töltötte, és ahol csodák csodája, elképesztő gyűjtemény maradt épen könyvekből, fényképekből, gramofonlemezekből és a többiből, s hősünk ezek segítségével igyekszik rekonstruálni saját történetét.
Mint azt egy alcím jelzi, ez egy „képes regény”, megpakolva színes könyvborítókkal, képregény-részletekkel, filmplakátokkal, melyek nem csak puszta illusztrációk, de a történetet segítik előre.
Hogy az alapötlet kinek-kinek érdekes vagy unalmas, az mindenkinek belügye.
Ami viszont tény, hogy ha olvasói, befogadói oldalról vizsgáljuk, akkor ennek a regénynek az ideális olvasója olyasvalaki, aki annyira járatos a ’30-40-es évek Olaszországának kultúrájában, irodalmában, mint Eco, aki annyit olvasott össze a világirodalomból, mint Eco, azaz: maga Eco.
Az olvasás során vannak pillanatok, amikor a tömérdek irodalmi és egyéb utalás bizony kicsit megfeküdheti az ember gyomrát, mert ez egy olyan nyomozás, ahol minden egyes nyom esztétikai, szemantikai és egyéb tanúságtételnek tűnik.
Természetesen mivel Ecóról van szó, nem szükséges a borítóra nagy piros kört tenni, hogy „A regényt csak azoknak ajánljunk, akik minimum 12 könyvet elolvastak életükben.” Egy jó könyv ismérve, hogy olvasásra ösztönöz, más könyvek, más szövegek kutatására bíztat, s Eco mint mindig, ezt most is eléri.
Ha még nem találtuk meg a mi saját Loana hercegnőnket, legfőbb ideje a keresésére indulni.
Ugyanis olyan ez, mint a jazz zenében John Coltrane mesterműve, a Love Supreme: az a pont, ahonnét nincs tovább. Ez a világnak a nagy szeles vége, a sorjás széle, s az íróember vagy láblógázva elüldögél a babérjain, vagy visszafordul és megírja azt, amit közben ezért-azért kihagyott.
Hiszen A tegnap szigete és a Baudolino noha a maguk módján élvezetes regények, a fent nevezett kettő sarkára azért nem taposnak.
Loana királynő? Ez izgalmasan hangzik. Tehát: egy Yambo nevű idősödő milánói antikvárius rejtélyes kómából arra ébred, hogy elvesztette az emlékezetét. Bár nem egészen: saját történetére ugyan nem emlékszik, viszont a fiktív történetekre igen, minden egyes szóra, amit olvasott.
Önmagáról a legelemibb tényeket-emlékeket sem birtokolja, ellenben mindenféle versből, regényből, könyvből tud idézni, de akár a Star Trekből is. Mintha az élete során lerakódott kulturális üledék egyszerűen kiszorította volna az énjét.
Yambo tehát visszavonul a régi házba, ahol gyerekkorát töltötte, és ahol csodák csodája, elképesztő gyűjtemény maradt épen könyvekből, fényképekből, gramofonlemezekből és a többiből, s hősünk ezek segítségével igyekszik rekonstruálni saját történetét.
Mint azt egy alcím jelzi, ez egy „képes regény”, megpakolva színes könyvborítókkal, képregény-részletekkel, filmplakátokkal, melyek nem csak puszta illusztrációk, de a történetet segítik előre.
Hogy az alapötlet kinek-kinek érdekes vagy unalmas, az mindenkinek belügye.
Ami viszont tény, hogy ha olvasói, befogadói oldalról vizsgáljuk, akkor ennek a regénynek az ideális olvasója olyasvalaki, aki annyira járatos a ’30-40-es évek Olaszországának kultúrájában, irodalmában, mint Eco, aki annyit olvasott össze a világirodalomból, mint Eco, azaz: maga Eco.
Az olvasás során vannak pillanatok, amikor a tömérdek irodalmi és egyéb utalás bizony kicsit megfeküdheti az ember gyomrát, mert ez egy olyan nyomozás, ahol minden egyes nyom esztétikai, szemantikai és egyéb tanúságtételnek tűnik.
Természetesen mivel Ecóról van szó, nem szükséges a borítóra nagy piros kört tenni, hogy „A regényt csak azoknak ajánljunk, akik minimum 12 könyvet elolvastak életükben.” Egy jó könyv ismérve, hogy olvasásra ösztönöz, más könyvek, más szövegek kutatására bíztat, s Eco mint mindig, ezt most is eléri.
Ha még nem találtuk meg a mi saját Loana hercegnőnket, legfőbb ideje a keresésére indulni.