Részlet Rab Gusztáv: Mentont ajánlanám című könyvéből

Késő délután volt...
Az asztali lámpa sápadt selyemernyője alól egy levélre esett a fény. Ez a levél, melyet épp most kapott, nyugtalanította és felzaklatta. Anélkül, hogy sejtette volna, ki írta, a sejtelmek furcsa köde lepte meg. Rendszertelenül bukkantak fel a múltból ismerős és ismeretlen arcok, s közben barátaira gondolt, akik most nélküle ülnek le a kártyaasztalhoz.
Barátok!... Tudta, hogy ezek a jó barátok többnyire szidják, amikor ő nincs velük, de azért mindig akad köztük valaki, aki védelmére kel. Többnyire azt mondják, hogy Ákos könnyelmű, felületes és rossz ember. Ákos veszedelmes. Ákos acélszürke, átható tekintetéből „rejtelmes fölény és megvetés” árad. Vajon mire büszke? Ákos okosabban tenné, ha szerényebb volna... Ez a Balázs Ákos szerencsés kezű ember, mindig nyer a kártyán, és egész életében mindent elért, amit akart. Talán boldog is, annyira, hogy életét már nem is tudná átrendezni. Délután hattól nyolcig az Úri Kaszinóban ül és nyer. Mindig nyer, és nyolc órakor mindig felkel a zöld asztal mellől. Mindig elmegy, pontosan, még akkor is, ha csodálatosképpen veszít... és éjszaka sehol sem lehet látni. Vajon mit csinál Ákos éjjel? Mi van még az életében a kártyán kívül?... Lehet, hogy valami komoly dolgon töri a fejét, mert hiszen Ákos számára a kártya, az a két óra, amit a kaszinóban tölt, semmi egyéb, mint jó alkalom arra, hogy ne áruljon el magáról semmit. A kártya, melyet fanyar mosollyal, némán kezébe vesz, hangszer, melyen játszik magának...
Balázs Ákos otthon ült az íróasztalánál. Szürke szemének fürkésző és éles tekintete a levélre esett. Nem törődött többé barátaival, akik várják. Egy hang, egy szó, egy illat játszott vele... Egy hang, mely értelmetlenül és nyugtalanítóan cseng a fülében... egy szó, mely megakad a tudat szűk nyílásán... egy szag, mely váratlanul megcsapja orrát, s anélkül, hogy beszippantaná, vasárnap innen, a Molnár utcából el lehet menni az Andrássy útra... De a francia tengerpart ismeretlen helyére, ahol épp most virágoznak a citromfák?... Félredobta a levelet. Villa aux trois chats. Három macska villa... Rossz tréfa az egész. Talán egyik nőismerőse akarta lóvá tenni, és épp ebben a pillanatban meséli Nizzában, hogy „Ákos most töri a fejét, vajon ki hívhatta meg vasárnap estére a Három macska-villába"...
Megszólalt a telefon.
– Halló! Igen... Még itthon vagyok... Nem értem, miért csodálkozol... Úgy látszik, ideges vagy ma. Azért, mert a kaszinóban kerestél és nem találtál ott, még nem kell nyugtalankodni... Igen, igen... Természetes, hogy itthon vagyok, hiszen itthonról beszélek, te hívtál fel. Mi bajod van? Miért csodálkozol?... Na jó. Nem beszélek ingerülten, csak nem értem, kedvesem, hogy miért csodálkozol azon, hogy felhívod a számomat és én beszélek a telefonkagylóba. Ez a leglogikusabb és legtermészetesebb, hogyha valaki felhív telefonon és én jelentkezem, szóval a kezemben tartom saját telefonom hallgatóját, akkor ez azt jelenti, hogy itthon vagyok. Ebben nincs semmi csodálatos, és egyáltalában nem vagyok ingerült, amikor ezt megmagyarázom... Nem, nem bánok úgy veled, mint egy ostoba libával. Megint képzelődsz, és tudod, hogy telefonon nem szeretek vitatkozni... Csacsiság. Igazán csacsiság, hogy ilyesmivel izgatod magad Nincs semmi bajom, ne nyugtalankodj... Persze hogy jól vagyok... Na, látod, ez kedves, hogy így beszélsz. Nagyon szívesen. Csakugyan, már fél hét is elmúlt. Igazad van, máskor ilyenkor már a kaszinóban szoktam lenni. Most itthon valahogy eltelt az idő. Később jöttem haza, mint rendesen, és a levélszekrényben találtam egy levelet. Valaki a bolondját akarja járatni velem és meghívott vasárnap estére a Rivierára... Dehogy is utazom! Épp az a mulatságos, hogy nem is tudom, hová hívnak tulajdonképp. Nem is mulatságos, hanem bosszantó. Vannak, akik örömüket lelik abban, hogy bosszantsák az embert... Mondom, hogy nem utazom... Persze hogy elvinnélek, de hát azt se tudom, hová hívnak. Butaság az egész, de egy ilyen ostobaság kihoz a sodromból, és már egy órája töröm a fejemet, ki küldhette a levelet... Hogy megérezted, hogy dühös vagyok... Ez képzelődés, nincs semmi bajom és már megyek is... továbbillan...
Mindezt az előtte heverő levél kavarja fel benne? Agyműködését ez a levél bénítja meg zavaros értelmetlenségével?...
Balázs Ákos ismét kezébe vette a levelet, s talán huszadszor, megint elolvasta. „Vasárnap este 9 órakor várom. Villa aux trois chats...” Ezzel végződött a különös levél, amely „tisztelt uram!” megszólítással kezdődött, és bizonytalan megszövegezésben közölte vele, hogy a tengerparti sós levegő jót tesz az ízületeknek, a citromfák most virágoznak és az ügy nagyon sürgős. Hogy milyen ügyről van szó és mi köze az ügyhöz az ízületeknek és a citromfáknak, erről hallgatott a levél írója, aki azt a fáradságot sem vette magának, hogy olvashatóan írja alá a nevét.
„Vasárnap este 9 órakor várom. Villa aux trois chats...” Semmi üdvözlés, semmi kész híve, csak tengerpart, sós levegő, ízületek, citromfák, ügy, vasárnap este, Villa aux trois chats és olvashatatlan aláírás. A levél írója azt sem jegyezte meg, hogy hol és mikor írta a levelet. Francia bélyeg volt a borítékon Pasteur ősz szakállas képével, de ő hiába vizsgálta a postabélyegzőt, nem sikerült megállapítania, hol adták fel a levelet. Hullámvonalas, hosszú, piros bélyegzőt ütött a levélre a francia posta, hívogatva a címzettet a párizsi autókiállításra. A másik pecsét kör alakú volt, és Budapesten nyomták a borítékra. Vajjon mit akarhat tőle ez a rejtélyes levélíró? Sorra vette külföldön élő magyar ismerőseit és azokat, akik talán Franciaországba utaztak téli üdülésre. Volt-e valaki, aki az elmúlt hónapokban szólt neki, hogy tartson vele Franciaországba? Tenger, Franciaország és virágzó citromfák, most, novemberben?... Csak Dél-Franciaországból írhatták a levelet. Nizza, vagy Cannes? Két éve járt utoljára a francia Rivierán. Nyáron volt, Nizzában lakott, majd átköltözött a csendes Villefranche-ba egy német bárónő miatt, aki monoklit viselt, kitűnően úszott és remekül bírta az italt. Egyetlen magyarral találkozott csak, előle is megszökött, mert egyre tolakodóbban kereste a társaságát. Cannes? Vajon ki lehet Cannesban?... Nem, ilyen nyomozással sohasem fejti meg a levét titkát.
„Vasárnap este 9 órakor várom. Villa aux trois chats...” Különös ember, aki a levelet írta. Úgy hívja meg vagy kétezer kilométer távolságból, mintha az Andrássy úton lakna. Ma csütörtök van, és – Nem értem, kicsi... – többnyire így, „kicsinek” szólította a leányt, aki pedig telt idomú, fejlett nő volt, s alig egy fejjel alacsonyabb nála. – Nem értem, miért nyugtalankodsz. Már délután, amikor telefonáltál, már akkor is annyi butaságot mondtál.
– Tudod, hogy szeretlek!...
– Azért még nem kell butának lenni...
– Buta vagyok, mert szeretlek!...
– Máskor ezt sohasem mondtad!...
– Máskor nem éreztem ennyire, hogy szeretlek... Ma délután hirtelen rád gondoltam. Most látom, mosolyogsz és azt akarod mondani, hogy lám, néha rád gondolok. Hát még mielőtt mondanád, én mondom azt neked, hogy nagyon jól tudod, hogy egész nap rád gondolok, de közben az ember mással is törődik, a hivatalban is dolga van, meg anyával is beszélget, meg gondol sok mindenre, de azért te mindig ott vagy velem és én mindig rád gondolok, de aztán van úgy, hogy hirtelen valami gyenge kis nyilallást érzek, itt... tedd csak ide a kezedet!... Vigyázz! Elgázolsz valakit!... Érzed?... Itt, ahol most a kezed van, én igazán nem túlzok, de itt szoktam érezni azt a gyenge kis nyilallást úgy, ahogy ma délután is... És akkor egyszerre nyugtalan lettem, és azt hittem, valami bajod van, és arra is gondoltam, hogy ez a mi dolgunk nem tarthat örökké. Azt mondod, buta vagyok. Hát egyáltalában nem vagyok buta, hanem nagyon okosan tudom, hogy idővel mindennek vége. Én soha egy percig sem titkoltam előtted, hogy voltak már dolgok, amiknek végük volt az én életemben, de már akkor megmondtam, hogy az egészen más volt. Akkor még majdnem gyerek voltam. Nem is értettem, miről van szó, és akkor még nem tudtam, hogy az ilyesminek vége szokott lenni. De most tudom, és ne haragudj, ha azt mondom, hogy rosszulesik rágondolni. Ma délután is rosszulesett, és ezért voltam olyan ideges. És most megint azt fogod mondani, hogy butaságot beszélek, de nem bánom... én, ha akarod, meg is esküszöm, hogy azt éreztem, teveled valami történt, te el fogsz utazni. Ezt sokkal előbb gondoltam, még mielőtt telefonon beszéltünk volna, és amikor te azt mondtad, hogy levelet kaptál, én akkor pontosan tudtam, hogy lám, én ezt megéreztem, ez a levél nem vicc, és most megint ne haragudj, de azt gondoltam és most is azt gondolom, hogy te nem Jó, jó... Nem maradok tovább nyolc óránál. Nyolc után itthon vagyok, gyere fel, és elmegyünk vacsorázni... Hogy menjek érted? Nem bánom. Akkor a kaszinóból egyenesen hozzád megyek, de színházhoz ma nincs kedvem. Inkább vacsorázzunk valahol... Igen, egyedül megyek, nem viszek senkit magammal... De légy lent a kapuban negyedkilenckor...
Az aggódó nő, aki telefonált, egy gépgyári főmérnök huszonnégy éves leánya volt. Lola hivatalba járt az egyik minisztériumba. Balázs szívesen töltött vele hosszú órákat anélkül, hogy különösen őszinte lett volna hozzá és beavatta volna érzéseinek és gondolatainak elkülönített világába. Így féléves erőteljes szerelmük ideje alatt végig idegen maradt a lány előtt, aki érezte ezt, de a nők finom ösztönösségével kitért az akadály elől, mely időnként áthághatatlanul tolakodott közéjük. Balázs szűkszavú volt, a leány sokat és élénken beszélt, ami jólesett, mert ez a női bőbeszédűség gyakran feloldotta az ellentéteket, és úgy hatott, mint a helyi érzéstelenítés. Amikor helyére tette a telefonkagylót, ismét a levélre pillantott, mely az ernyős asztali lámpa fénykörében úgy hevert ott, mintha múltjának egy rejtelmes, kitépett lapja volna. Minden józan érv úgy szólt, hogy a levél rossz tréfa, nincs jelentősége és semmi köze az élményeknek ahhoz a poros lomtárához, ami az ő negyvenhét éves múltja. Őt mégis és megint fogva tartotta... Még egy hosszú órán át... Barátairól végképp megfeledkezett...
Nyolc óra már elmúlt, amikor órájára pillantott. A félig összegyűrt levelet zsebre dugta, és lesietett az utcára. A ház előtt beült sárga kocsijába, és néhány perc múlva Budán volt, ahol egy kapualjban már várta Lola...
A leány görcsösen a karjába kapaszkodott, és mellé simult az autóban. Most érezte, hogy a leány reszket. Arcába nézett, kis kalapja alól kikunkorodó, szőke hajfürtjeire, és a kék fényben, mely a sebességmérő kivilágított számlapjáról sugárzott, észrevette, hogy a leány szeme könnyes. Épp szólni akart hozzá, valami gyöngédet és vigasztalót, amikor a leány még szorosabban hozzábújt, és csendesen ezt mondta:
– Úgy féltem, hogy valami bajod történt. Ma egész nap olyan nyugtalan vagyok miattad!... 29-én, hogy na jó, most itt szépen megvacsorázunk és aztán elmegyek hozzád, de csak azért megyek el, hogy meglássam, nem vagy mindig ilyen fölényes. De te aztán is fölényes voltál, és én nem tudom, csakugyan fölény-e ez nálad, vagy csak én látlak ilyennek, azért, mert szeretlek!...
Az autó megállt a Gellérthegy mögött a kiskocsmánál, és Balázs kisegítette a kocsiból Lolát. Zöldvendéglő volt, ahol ilyenkor ősszel alig fordul meg vendég. A söntésben a tarka abroszos asztalnál ivott néhány fuvaros külsejű ember, benn a szűk szoba, melyet „úri vendégeknek” tartottak fenn, sötét volt és üres. A vendéglős kék kötényben hajlongott, és sietve felgyújtotta a villanyt, majd tüzet rakott a nagy fekete vaskályhában. Leültek a sarokban, és jó étvággyal vacsoráztak. Evés közben elmúlt a leány nyugtalansága. Ízlett a frissen sült pecsenye, melyet nagy fatányéron szolgáltak fel rengeteg apróra vágott sültburgonyával. Jóízűen ivott az aranysárga hárslevelűből, és nevetve koccintott Ákossal, aki szórakozottan hallgatta hosszú történeteit... A sajtnál hirtelen nagyon unta a leányt...
Az alacsony szoba apró ablaka a kertre nézett, ahol nyáron teríteni szoktak. Nagy villanylámpa világította meg odakint a kopár kertet, melynek végében kis földszintes ház lapult magas tetővel és széles eresszel. Balázs ivott, és kibámult az ablakon. A szemközti ház tetejének éles vonalát nézte, amely fölött szétoszlottak a novemberi esőfelhők és kitisztult az ég. Innen, a kocsmaszobából néhány halvány csillag is látszott. Épp mondani akarta a leánynak, hogy menjenek sétálni, amikor a kert mélyén, a sötét háztetőn egy fekete árnyékot pillantott meg. A fekete árnyék lassan kúszott előre, egyre nagyobb lett, majd mozdulatlanul megállt a tetőn. Csak egy pillanatig tartott. Farkát a magasba emelve, egy macska állt a háztetőn, majd hirtelen eltűnt a sötétben.
Balázs megrezzent, és a zsebéhez kapott. A levél ott zörgött a zsebében. „Vasárnap este 9 órakor várom. Villa aux trois chats...” „Villa aux trois chats...” Három macska... Igen... Az egyik fekete, a másik kékesszürke, a harmadik... A harmadik színére már nem emlékszik pontosan. Talán sárga, de lehet, hogy barna, vagy az is fekete... A három közül az, amelyik feltartja a farkát, az igen... az vagy őszinte, te egy kicsit félre akarsz engem vezetni, és te nagyon jól tudod, ki hív téged, és te el fogsz utazni, persze egyedül, mert arról szó sem lehet, hogy én is veled menjek. Apa úgyse engedne el és a minisztériumból se tudnék szabadulni. Te el fogsz utazni, én ezt érzem most is... és hogy olyan sokáig nem jöttél és én ott álltam a kapuban, olyan szomorú lettem egyszerre, mert olyan szomorú arra gondolni, hogy ilyen nagyon szeretlek...
– Nem utazom el!... Ostobaság az egész. Mondtam, hogy rossz tréfa a levél. Kár is, hogy mondtam. Tudhatnám, milyen érzékeny vagy. Máskor, ha ilyen jelentéktelen apróság történik velem, mint ez az átkozott levél, akkor nem szólok neked! Ezt már megtanulhattam volna!
– Ezt mindig mondod, és úgy látszik, meg is tartod, amit mondasz, mert egyre kevesebbet beszélsz magadról. Nekem nem elég az, hogy kedves vagy és gyöngéd vagy, nem elég, hogy néha igazán olyan vagy, hogy én csak sírni tudnék, olyan boldognak érzem magamat, de az is kell, hogy én mindent tudjak rólad. Én azt szeretném, de most nehogy azt hidd, hogy valami rosszat akarok neked, én, mondom, azt szeretném... szeretném is, meg nem is, ha egyszer valami baj érne. Nem nagy baj. Nem olyan baj, amilyenre most gondoltam, amíg ott vártam a kapuban és mindenféle rémképet láttam, hogy nekimentél egy villanyoszlopnak vagy egy másik autónak. Nem testi baj. Valami más baj. Mondjuk, kigolyóznának a kaszinóból! Igen!... Akkor énnekem olyan jó volna, mert tudnám, hogy jólesik neked, hogy én a te bajodban melletted vagyok és nem hagylak el, amikor mindenki hátat fordít neked, és akkor tudnám, mi bajod, nem titkolhatnál el előttem semmit, és úgy néznék rajtad keresztül, mint egy pohár vízen, és látnám, hogy tiszta vagy-e, vagy piszkos...
– Szomjas vagy, kicsi?... Ide megyünk, megint ebbe a kiskocsmába a Gellérthegy mögé, ahol június 28-án vacsoráztunk.
– Rosszul emlékszel a dátumokra! Június 29-e volt!... Akkor nem tudtam, hogy így foglak szeretni. Akkor csak azt mondtam magamnak, hogy jó, ezt is megpróbálom. Te nagyon fölényes voltál, és olyan voltál, mint aki biztos a dolgában. Én nem tudtam ezt a te fölényedet letörni, nem is nagyon akartam. Kicsit szemtelen is voltál, és akkor elhatároztam, igen akkor, nem június 28-án, hanem és aztán... látja, most... ismét iszik egy kortyot! Sajnálom, hogy nem tudok magyarul, mert élvezni szeretném ennek a nőnek a beszédét, miközben teázik. Egy germán nő soha életében nem tudná megtanulni, hogy kell teázni és közben nyájasnak, szellemesnek, kedvesnek és okosnak lenni. Még egy angol nő is képtelen erre, pedig náluk nemzeti szokás a teázás. Tud beszélgetni teázás közben, de a végén kihűl és megfeketedik a tea. A német nő viszont komolyan veszi a teázást. Most teázom, tehát hallgatok. Így teázni, ahogy ez a nő teázik, csak francia és magyar nő tud. Régóta figyelem már őket, és valóban sok közös vonást fedezek fel a mi nőink és az önök asszonyai között. Öltözködésükben is sok a rokonság. Nem vagyok annyira sovén, hogy azt mondjam, persze, Párizs diktál a divatban az egész világon. Nem a divat dönti el az eleganciát. Ha így volna, akkor minden nő elegáns lenne. Felöltözni és a ruhát viselni, két lényegesen különböző dolog. A mi asszonyaink mind a kettőhöz értenek. Az amerikai nők vezetnek a felöltözésben, de nem tudják a ruhát viselni. Az angol nők csak viselni tudják. A német nők csak levetkőzni tudnak. A magyar nőknek mind a három kiváló tulajdonságuk megvan!... Nézze csak meg még egyszer jól azt a hölgyet!
Az a sima, délutáni ruha, amit visel, olyan, mintha most került volna ki Patou műterméből. Az a kis csipkedísz a nyaknál, az minden, de figyelje meg, mennyi szellemesség és ötlet van abban a kis csipkében. Szegélyezi a nyakat és hangsúlyozza, hogy nézzétek, férfiak ezt a nyakat. Amúgy is észrevennétek, nélkülem is, hogy szép ez a nyak, de én, kis csipke, azért vagyok itt, hogy eláruljam nektek, hogy ez a nő, akié ez a nyak, ő maga is tökéletesen tudja, milyen hatalom rejtőzik a nyakában, és ez a vonal, itt, a keblek felé, nem izgatna így benneteket, ha én, szerény csipkedísz, nem ülnék rajta és nem cirógatnám... Érti ugye, hogy nem elég felvenni egy ilyen ruhát és egy ilyen csipkedíszt, hanem viselni is kell tudni, ahogy ez a nő viseli! Mondja csak, kedves barátom... Nem tudja véletlenül, ki ez a hölgy?... Nem, akkor még nem tudta, ki az a hölgy... A Vérmezőnél haladt el. Az autót megállította. Egy utcai lámpa bevilágított a kocsiba. Előhúzta a levelet, és még egyszer elolvasta.
– Vajon mit akarhat tőlem?... – morogta halkan, és nagyot sóhajtott. fekete. Ott áll a tetőn, hosszú farka az égnek mered. A macska figyel, és a távolba kémlel. A szürke éppoly mozdulatlan, bálvánnyá merevedett, miközben lesétált a tetőn. A harmadik az ereszen kuporog... Három macska a villa tetején, három nagy, színes porcelánmacska... Három szobormacska... Csak egy villa van ilyen, ezzel a három macskával... Most már tudta, ki írta a levelet!...
– Valami bajod van?... – kérdezte megint nyugtalanul a leány.
Egy percig mind a ketten hallgattak.
– Érzem, látom, hogy valami bánt!... – beszélt a leány. – Hiába hallgatsz!... Olyan furcsa, hideg vagy hozzám ma este. Jobb, ha hazamegyek!...
Három porcelánmacska a villa tetején!... Balázs tűnődve nézte a leány szomorú arcát, és egy francia férfihang csendült a fülébe, talán az a hang, melyet órák hosszat hiába próbált felidézni, otthon, a lakásán, amikor az értelmetlen levél fölé hajolt... Cher ami, regardez cette dame!...
Örült, hogy a sértődött leányt lerázhatta magáról. Amikor megint egyedül volt s kocsijával lassan elindult vissza Pest felé, pontosan emlékezett a francia ezredes elragadtatott szavaira. Tizenöt évvel ezelőtt a Ritz halljában mondta neki d’Abry ezredes, az antant katonai bizottságának tagja, aki mellett ő akkoriban afféle összekötő tiszt szerepét töltötte be civilben: – Ebben a szállodában úgy érzem magam, mintha Párizsban volnék! Madame Ritz megajándékozta önöket a francia ízlés kifinomult formájával. Ha a nagy ablakokra nézek, vagy a hatalmas csillárra pillantok, csodálkozom, hogy a Place Vendome olyan messze van. Az önök asszonyaiban van valami izgató párizsi nyugtalanság, harmonikus derű, finomság, fesztelenség és valami méltóságteljes emelkedettség. Nézze például azt az asszonyt, aki egy idősebb hölggyel teázik ott, a sarokban! Ahogy ajkához emeli a csészét, ahogy finoman begörbülnek az ujjai, de nem is görbülnek, hanem csodálatos módon, szelíd íveléssel befelé hajlanak, mint a virág szirmai! Nézze, mennyi előkelőség és tartózkodás van a mozdulatában, amint teázik. A csészét ott tudja tartani egy arasznyira a szájától, a keze megáll a levegőben, és közben beszélget. Befejezi a mondatot,
Csendesen visszadugta zsebébe a levelet, és rákönyökölt a kormánykerékre. A francia ezredes hosszú mondatai továbbszövődtek emlékezetében, és most nagyon tisztán látta a Ritz sarkában azt a nőt, akit fiatalságának minden rajongásával szeretett...

A kiadó engedélyével