Főkép

Thomas Harris neve mára egyet jelent Hannibal Lecter alakjával. Pedig az 1940-ben született, bűnügyi tudósítóból lett író első, 1975-ben megjelent regényének (Fekete vasárnap) semmi köze nem volt a kannibalisztikus sorozatgyilkos alakjához. Teltek-múltak az évek. Majd elérkezett 1981, amikor is megjelent az első regény (Vörös sárkány), amelyben már, igaz, csak mellékszereplőként, de felbukkant Dr. Hannibal Lecter ijesztő figurája. Lehet, hogy a szerző már ekkor is tudta, bennem azonban csak most, a Hannibal ébredése megjelenésekor tudatosult, hogy ez valójában egy tetralógia, amelynek sikerét az 1988-ban megjelent A bárányok hallgatnak című regény 1991-es megfilmesítése, pontosabban Anthony Hopkins alakítása komolyan befolyásolta.

Újabb hosszú éveknek kellett eltelnie, mire 1999-ben Hannibal címmel megjelent a sorozat következő darabja. A Hannibal kultusz (melynek megteremtése Jonathan Demme és Anthony Hopkins nevéhez fűződik) ekkor érte el csúcspontját, hiszen a doktor immár egyértelműen főszerephez jutott. És most végre megjelent az, amikre mindannyian vártunk. Vagy legalábbis nagyon sokan: végre válaszokat kaphatunk az időközben felmerült kérdésekre. Hiszen a Hannibal ébredése már a címében is arra utal, hogy időutazásra indulunk. Időutazásra valahová a Barbarossa-hadművelet második napjának környékére, amikor is Hitler villámháborúja lecsapott Oroszországra.

Ez persze a kutyát sem érdekelné, pláne nem egy ilyen regényben, ám a helyszín érdekessége abban rejlik, hogy Oroszországban, pontosabban Litvániában állt a Lecter-kastély. A kastély, melyben a Lecter-család generációi évszázadok óta éltek. Egészen addig a végzetes napig, amikor a család a litván kollaboránsok és a Wehrmacht katonái elől az erdőben álló vadászházba menekült. Ez volt az a nap, amikor az ifjú Hannibal élete szépen lassan elkezdett kicsúszni a normál kerékvágásból. És ez a kicsúszás egyre nagyobb és nagyobb szöget zárt be az egyenessel. Mígnem…

Mígnem 13 évesen elkövette élete első gyilkosságát. Majd a többit egymás után. Hiszen belső kényszert érzett arra, hogy felkutassa húga gyilkosait, és bosszút álljon rajtuk. Ám a bosszú ebben az esetben nem lehetett édes. Hiszen a mentális szétcsúszás már megtörtént, és a folyamat visszafordíthatatlan. Ha akkor és ott azok az emberek nem ölik és eszik meg a húgát, talán minden máshogy alakult volna. Csakhogy megölték és megették. Minden szívfájdalom nélkül.

Bár a regényből hiányzik az a fajta feszültség, amit a másik három esetében megszokhattunk, azért a borzongásról nem kell lemondanunk. Merthogy ezzel a különösen véres életrajzi történettel a szerző tovább árnyalja a Hannibal alakjáról kialakult képet, miközben szinte lépésről lépésre részesei lehetünk bosszúja beteljesedésének.

Borzongásról beszéltem, de eddig semmit nem mondtam, ami akár csak egy szikrányit is alátámasztaná a kijelentésemet. Mi több, valószínűleg többen bolondnak néznek érte. Pedig ha jobban belegondolunk, ami hiányzik a dramaturgiából, annak jelenlétét döbbenten tapasztaljuk az olvasói azonosulásnál. Merthogy Harris úgy mutatja be Hannibal Lecter alakját, hogy egyszerűen kihagyja a sorozatgyilkosos történetek esetében alkalmazott elidegenítést (sem a gyilkossal, sem az áldozattal nem azonosulunk), ezáltal, még ha egyetérteni nem is tudunk a figurával, megértjük. És ettől a felismerés pillanatában hideg borzongás fut végig rajtunk. Vagyis igazat mondtam akkor, amikor azt állítottam, hogy a borzongás nem hiányzik. Csak nem a megszokott formában kapjuk. Ám nem kell megijedni, ettől még nem vagyunk szörnyetegek. Csupán áldozatok. Thomas Harris írói tehetségének (egyesek szerint csupán szerencséjének) áldozatai.

Aki nem hiszi, járjon utána. De ne a filmváltozatot válassza, az ugyanis, annak ellenére, hogy maga Thomas Harris adaptálta, egészen más élményt nyújt, már amennyiben élménynek lehet nevezni a dühöngést és a csalódottságot, inkább fogja a könyvet, és merüljön el Hannibal Lecter sötét világában. Csak nehogy ott ragadjon!


Kapcsolódó írás: Az embervadász