Háy János: A gyerek

Az irodalom az önellentmondások melegágya. Jó példa erre Háy János új regénye is, mely bármily lehangoló, hiszen a lecsúszás és halál(ok) története, egy sokra hivatott, az agglomerációban nevelkedett gyerek látszólag egyetlen botlásából: a nyelvtudás hiányából kifejlő tragikus következmények elbeszélése, alapvetően mégis szórakoztató. Szórakoztat a szöveg, a mondatok, a szavak szintjein.

Költő lévén, Háy ugyanis mestere a mondatba ékelt információk általi késleltetésnek, a fennkölt, a finom, a köznapi és a vulgáris váratlan kombinációkba rendezésének, és a hang tökéletes megválasztásának. E hang a történet középpontjába helyezett, megnevezetlen „gyerek” szellemi fejlődésével és leépülésével párhuzamosan változik, még ha nehéz is pontosan tetten érni a pillanatokat, amikor vidéki reménységből előbb bölcsészaspiráns, majd pszichiátriai érdeklődésű ifjú, tanár, igazgató, végül reményvesztett alkoholista lesz.

A rétegek fokozatosan egymásra rakódnak – erősítik, kiegészítik, kiteljesítik egymást. Az információ-visszatartásnak és általánosításnak köszönhetően már az útkeresés pillanataiban felsejlik a meghatározó ontológiai kérdéshalmaz: a bizonyosságok, törvényszerűségek és viszonyosságok viszonylagossága, a szabad akarat, az egyéni döntések szerepe egy eleve elrendeltnek tűnő világegyetemben és mikrovilágrendben.

Szintén e lételméleti mélyréteget vetítik a felszínre a cselekményhúrok körül örvénylő önálló mellékszálak aldimenziói – a közelítéskor teljes univerzumokká táguló életek időtlenített, vagyis időben kiterjesztett leképezései. Az így kibomló életút-történetek érintkezései valójában nem ténylegesek. A köztes tereket – paradox képet használva – nemlétezéssel kitöltő űr leküzdhetetlen akadályként választja el egymástól az embereket. A kommunikáció ellehetetlenül, ahogy a humorosan-ironikusan meg nem nevezett (ugyanakkor gyakran pontosan meghatározott) helyek, személyek, időpontok is csupán párhuzamosságok, alakzati azonosságok és relációk formájában nyernek állandóan változó értelmet.

Minden előre kiszámítható, akár egy jól predesztinált világmindenségben, mégis minden jelentés és esemény csak akkor tárgyiasul, ölt azonnal tovatűnő szilárd alakot, amikor összeállnak a valósságukhoz szükséges feltételek.
Pontosan ezért oly élvezetes olvasmány A gyerek. Az utolsó pillanatig mindössze sejthető konkretizálódás-szekvencia izgalma hajt végig minket a fejezeteken.

A rendszerváltást megelőző és követő évtizedek története nem a rendszerváltásról, annak nyerteseiről vagy kárvallottjairól szól. Hanem rólunk. Persze lehetünk épp e nyertesek, vagy vesztesek, az alaphelyzet mégis egyetemesen emberi, s bárhol, bárkivel megtörténhet. Ez a tipikus történet épp a gyerekkel és pont ekkor esett meg.

S pontosan emiatt, az objektív-gunyoros distanciáltság miatt oly igaz, oly egyetemes érvényű e regény, amit feltétlenül érdemes elolvasnia mindenkinek, aki nem riad vissza a lét végső, esetleges értelmetlenségének problematikájától, és a feltételezett keserűségben is képes megtalálni az örömöt és a megnyugtatót.