Főkép

Nem meglepő, hogy a már évtizedek óta kulthősként számon tartott Tom Waitsről több életrajzi könyv is megjelent a világon, széjjelcincálva az életét, kapcsolatait, kalandjait stb. Ezek némelyike jobb-rosszabb, érdekes vagy kevésbé az, egy dolog azonban mindegyikre jellemző: a stabil megbízhatatlanság. Minduntalan ellentmondások, fura dátumok labirintusába jutunk, ahol aztán ránk hárul, hogy eldöntsük, kinek mit hiszünk el.

Marc Montandon úgy próbált úrrá lenni a káoszon, hogy nem veselkedett neki egy újabb, valószínűleg nem sok sikerrel kecsegtető, a babahajtól a sejhajig ívelő életrajznak, hanem lelkes rajongóhoz méltón összegyűjtött harmincnégy cikket / interjút / kritikát profi zenei újságírók, zeneértők tollából (a Rolling Stone magazintól, az Independent-en át különböző zenei rádiókban elhangzott beszélgetésekig), remélve, hogy a több szem többet lát elv segítségével teljesebb képet rajzolhat meg Tamás bátyánkról.

Megtudjuk Tomitól – nyomdafestéket csak borzongva tűrő szavak keretében –, hogy tinédzser korában rákattant a jazzre, hogy falta a beat-nemzedék íróit-költőit, hogy milyen autói voltak az évek során, hogy a hegyes cipőt a kilencvenes években felcserélte a bakanccsal, és mindenféle érdekességeket.

Az írások időrendben szerepelnek, ám mivel többnyire kérdezz-felelekről van szó, többször előfordulnak nagyon hasonló kérdések, vissza-visszaugrunk az időben ugyanarra pontra. Ez néha befékezi az olvasást, hiszen nincs egy világosan kibontakozó sztori, viszont arra lehetőséget ad Tamásnak, hogy széthazudja magát, amit rendszeresen el is követ. Persze sose hittük róla, hogy könnyű interjúalany lenne.

A kötet végigköveti a jó harminc éves karriert, szó esik a lemezekről, a filmekről és egyéb elfoglaltságokról, kapunk dalszöveg-részleteket és rengeteg nevet a zenei és művészi életből, amik támpontot kínálhatnak az érdeklődő olvasóknak további nyomozásra. Megszólalnak röppályatársak, pl. Jim Jarmusch, Elvis Costello, ami valóban érdekes színfoltot kínál.


A rockújságírók stílusa, lazasága olykor kicsit megfekszi a gyomrot, hiszen Waist maga is elég színes egyéniség, nem lenne szükség még körítésre, ám mindent összevetve egy hiánypótló, és minden bizonnyal lelkes fogadtatásban részesülő könyvet vehetünk a kezünkbe.