Főkép„Mehr Raum!” – kiáltaná Goethe, ha ma élne, és Coupland könyvét szorongatva odakönyökölne a bárpultra. Ugyanis azt kell jelentenem boldog elkeseredettséggel, hogy bővült a lakatlan-szigeti könyvek száma; ha ez így megy, a Titanic se lesz elég, hogy odacuccoljunk.

Hadd szögezzem le a legfontosabbat: az X generáció egy súlyosan erős könyv, egy ideológiaterhelt, nemzedékérzést-cincáló, mégis általános érvényű ütésverés szóban. Illetve írásban.
Az elcsépelt kultuszkönyv kifejezés helyett inkább azt az esztétikai mértékegységet használnám: ki-beba---tt jó.

A történet valójában anekdoták és sztoridarabokból összeálló, a ’80-as évek végének amerikai ideológiáját-életét élve-boncoló rakás. Nagy rakás.
Három fiatal egymástól függetlenül otthagyja megszokott, tárgyakkal, elvárásokkal és jövővel ballasztolt életét, és kiköltözik egy kisvárosba, Kaliforniába az Istennek a deltás háta mögé. Új életet kezdeni.
A sivatagban? Miért ne? A lényeg a megszabadulás. A fent említett fizikai és szellemi nehezékektől.

Coupland kíméletlen társadalomrajzot tár elénk első regényében. Sőt ez nem is rajz, hanem keresztmetszet: csontozókéssel. Nem csalás, nem ámítás, ez van.
Nem trendi odamondogatásról van szó, nem könnyes megvilágosodásról, nem bölcsészes bölcselkedésről; az író egyszerűen, sallangmentesen, ugyanakkor olvasmányosan tárja fel az amerikai (?) társadalom gennyedző fekélyeit: tömegkultúra, tömegshopping, tömegbutulás.

Érdemes tudni, hogy az általunk is ismert X generáció kifejezés népszerűsítéséhez nagymértékben hozzájárult ez a regény.
Coupland egyébként nem is csak egy nemzedéket ért alatta, hanem egyfajta társadalmi hierarchiát, olyanokat, akik a státus, pénz és társadalmi ranglétra szent triumvirátusának rabságában élnek érzelmileg-szellemileg üres életet.

A regény szereplői ez elől menekülnek a sivatagba, önmagukat keresik, a saját történetüket, s ennek érdekében esténként mesélnek egymásnak: hol kitalált történeteket, hol valamit a múltjukból, s így próbálnak eljutni valahova.

A lap alján sokszor lábjegyzeteket találunk: ezek többnyire Coupland által kitalált társadalom-leíró fogalmak („Szellemi epicentrum: A hely, ahol ember elképzeli magát egy atombomba ledobása idején; gyakran bevásárlóközpont.”), néha graffiti-szerűségek, olykor a popkultúrára utaló kis rajzok.

Az egyetlen kérdés, hogy miért váratott magára ilyen sokáig a könyv magyar kiadása. Az lehet, hogy az eredeti 1991-es megjelenés idején itthon még honidegen lett volna, ám azóta mi is gazdagon meg lettünk áldva mindazzal, amit a könyv problematizál (shopping, butulás, menedzser-életmód, és a többi), még pedig jó pár éve már.

Mindenesetre most itt van, és ha a nagy magyar pusztába nem költözünk is ki, legalább olvassuk, meséljük egymásnak, és merjük összébb nyomni a polcon azt a Dosztojevszkij összest, mert az ilyen könyveknek igenis kell a hely. Hogy mér? Mehr Raum.