FőképBevallom, vannak előítéleteim a magyar zenével kapcsolatban, és alapvetően nagyon kevés itthoni produkciót hallgatok.
A Wendigo azonban az a kivétel, ami erősíti a szabályt, hiszen a lemez minden téren simán felveszi a versenyt más, nemzetközileg is elismert kiadványokkal.
Az angol nyelvű szövegek pedig arra engednek következtetni, hogy a fiúk ebben a versenyben részt is óhajtanak venni.

De mitől is lesz egy debütáló lemez ennyire összeszedett és sajátos stílusú? Elsősorban attól, hogy a Wendigo név mögött olyan profi zenészek működnek, akik korábban már bizonyítottak más összeállításokban, és tudnak mit kezdeni a hangszereikkel.

Ennek ellenére szó sincs arról, hogy megpróbálnának villogni tudásukkal, ezzel emészthetetlenné téve a zenét. A technikai tudás villogtatása ugyanis sok esetben visszájára fordulhat, és a dalok láthatják kárát.
Itt azonban teljesen más a helyzet: az eleve rövid tételekben ugyan érezhető a komplexitás, de a végeredmény mégis konkrét, lényegre törő. Igazi mai metal anyag, ami eléggé zúzós és modern, ugyanakkor nem szégyell dallamos, közérthető és néhol talán tradicionális sem lenni.

A dalok gyorsan célba találnak a fogós melódiák és jól kitalált refrének segítségével, emellett pedig kellő súlyuk, és legtöbbször dinamikájuk is van. Ez a sokszínűség a Wendigo igazi előnye.
Ahogy az ének is „Ezer Hangon” szólal meg, úgy a zene is több arcát mutatja: míg legtöbbször direktnek és egyszerűnek tűnik, a következő pillanatban már okozhat meglepetéseket.

A lemezen egyébként a pozitív energiát adó, lüktető, gyors- és középtempós szerzemények vannak túlsúlyban, amiket ügyesen megtekert szólókkal és betétekkel tarkítanak. De nem hiányoznak a lírai elemek sem és a „Butterfly” képében egy lassabb, nyugodtabb dal is helyet kapott a lemezen.
Aztán van spanyol szöveggel és latinos gitárral operáló dal is, szóval elég széles a repertoár.

Ugyanakkor az sem mondható el, hogy ezer stílust kipróbálnak a lemezen és ettől szétesne, mert mégis egységes a kép.
Dalokat nem könnyű kiemelni, hiszen mindegyik jó. Nekem különösen a záró „Two As One” tetszik, amiben úgy érzem benne van a Wendigo kvintesszenciája és ráadásként még egy fuvolaszóló is (bár ez a korábbi EP-s verzióban jobban bejött).

Emellett meg a hangzás is olyan, amilyennek lennie kell 2007-ben: eléggé modern, kellően megdörrennek a hangszerek, az ének is érthető, szóval semmi nincs háttérbe szorítva.
Ráadásul a csapat élőben még többet tud adni!
Amellett, hogy tökéletesen visszaadják a lemezen hallható életérzést, a közönséget is bevonják a „showba”, ami igen ritka manapság (vagy csak én nem láttam még elég jó koncertet).

A Wendigo sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint rengeteg jelölésük és díjaik, amiket sikerült begyűjteniük. Külön említésre méltó idei Fonogram-jelölésük, amivel esélyt kaptak a finn Eurovíziós dalfesztiválon való megjelenésre.
Sajnos néhány szavazat híján csak másodikak lettek, de azt hiszem jelzésértékű, hogy a média által jobban támogatott jelölteket is sikerült maguk mögé utasítaniuk.

Büszke vagyok rá, hogy a borítón található rajzok révén szerény személyemnek is köze van ehhez a lemezhez. Emiatt talán bárki elfogultsággal vádolhatna, de azt hiszem, ettől függetlenül is minőségi, amit itt összehoztak a srácok, és nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.
Aki esetleg még nem ismerné a Wendigo zenéjét, az tegyen egy próbát velük: weboldalukon adott a lehetőség néhány track letöltésére.

Az együttes tagjai:
Bátky-Valentin Zoltán – ének
Kozó Tamás – gitár
Takács József – gitár
Csörnyi Róbert – basszusgitár
Varjú Attila – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Broken
2. Thousand Voices
3. Let It Out
4. Butterfly
5. Prophets Of Emptiness
6. Ricochet
7. Rain Maker
8. Sangre De Dios
9. Disconnected
10. Two As One

Diszkográfia:
Disconnected (2004) EP
Let it out (2006)

Kapcsolódó írás: Koncert: Wendigo – Millenáris Park, 2007. szeptember 2.