FőképAzt mindjárt az elején le kell szögezni, hogy az egész könyv egy fikció, tele kitalált szereplőkkel, történésekkel és még a valós szereplők is átesnek némi kozmetikázáson. Mindezt azért kell mindjárt az elején tisztázni, mert úgy vélem, nem mindenki lesz képes szó nélkül elmenni Löhr Kempelen- és magyar-ábrázolása mellett.
Hogy stílszerű legyek, nem egészen a magyar ember szája ízének sikeredett a könyv. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz, csak hát…

Miről is van szó konkrétan? A sakkautomata titkában Kempelen egyáltalán nem pozitív szereplő. Sőt, ő tölti be a „gonosz” szerepkörét. Semmitől nem riad vissza, csal, hazudik, megveszteget, házasságot tör csak azért, hogy célját mindenáron elérje. Még jó, hogy a gyilkosságtól visszariad, de ezen is napokat töpreng.

Löhr mesterien fordította ki Kempelen igazi jellemét, ezzel mintegy valamiféle „ős-gonoszt” vagy „sátánisztikus” karaktert teremtve. Ez pedig szöges ellentétben áll a Szalatnai Rezső-féle Kempelen jellemábrázolással, amely ha kissé túlzottan pozitív képet is fest a feltaláló-hivatalnokról, azért mégiscsak májhízlalóbb ránk nézve.

Miben is áll a Kempelen-féle gonosz mesterkedés? Természetesen abban, hogy valahogyan megvezesse Mária Terézia császárnőt, no meg persze a pupák világot azzal, hogy elkészít egy sakkautomatát, ami mindenkit „lesakkoz” jól a 8x8-as tábláról.
Egy mágneses bohóckodást az uralkodónak bemutató francia piperkőcön felhúzva magát, nemzeti virtustól túlfűtötten, – pardon, Löhrnél ez nagyon vastagon törtető, személyes ambícióként jelenik meg – vállalja a sakkozó gép elkészítését fél év alatt.
Tudja ő jól, hogy ha valamilyen csalást ki nem talál, nagyobbat fog bukni, mit Rottenbiller, így keresésbe fog, és hálóján fennakad Tiberio, a törpe, aki mesteri módon ért a sakkhoz.

Persze Tiberionak esze ágában sincs bebújni valami masinériába. Ráadásul nem hiszi, hogy jól végződne a császári bemutató; tuti lebukást jósol. Kempelen így „szépen meggyőzi” a törpét, hogy vállalja a feladatot.
Nagyjából innen ered az egész regényen átívelő ellentét az „alkotó” és az „agy” között, melynek során Kempelen egyre mélyebben süllyed a gonoszság mocsarába, Tiberio pedig kétségbeesetten próbál megszabadulni Kempelentől, és az általa kiváltott lelkiismereti válságtól.

A két főszereplő között azonban van egy lényeges különbség. Míg Tiberio motivációival mindig is tisztában vagyunk, addig sosem látunk Kempelen cselekedeteinek mélyére, nem derül ki, mi motiválja, hajtja. Az, hogy nem szeretne leszerepelni Mária Terézia előtt, csak a felszín kapargatása marad mindvégig; a mélybe Löhr nem enged bepillantást.

Persze aztán minden jó, ha a vége jó alapon „A szerző megjegyzéseiben” Löhr rehabilitálja Kempelent egy fél mondattal – jó, konkrétan hét mondattal – és beavat bennünket a valódi titokba.

Kapcsolódó írás:Szalatnai Rezső: Kempelen, a varázsló