Főkép

Prológ

Száz-egynéhány napra terhességének negyvenedik esztendejében Dajeil Geliannek látogatója érkezett magányosan álló tengerparti tornyába.
Odakinn a szabad ég alatt, az egykedvűen lökdösődő acélszürke hullámok között a tenger egy-egy nagytestű lakójának lomha, púpos alakja sodródott versenyt a köd tömött zátonyaival. Vaskos vízgőzoszlopok lövelltek az állatok légzőnyílásaiból, mint megannyi kísérteties, anyagtalan gejzír. A rajt követő madarak szanaszét rebbentek; vijjogva faroltak a levegőben, meredek szögben oldalra billentették a szárnyukat, és rémülten verdestek a hűvös szélben. Magasan a fejük fölött egészen másféle élőlények úsztak a rózsaszín pírral égő felhők vattapamacsai között, mintha maguk is apró fellegek lennének. A felső légkörben léghajók és gömbsárkányok vitorláztak kiterjesztett szárnyakkal és feszülő légzsákokkal; melegedtek az új reggel vizenyős-híg fényében.
A hely, ahol Dajeil Gelian élt, a legkevésbé sem volt hétköznapinak mondható. A világosság egy horizonttól-horizontig ívelő vonalból sugárzott, nem pedig az égbolt egyetlen, jól meghatározható pontjából. A borzasan izzó fényszál a tengerből eredt, és a dús vegetációval borított, kétezer méter magas sziklafal pereme mögött tűnt el, mely félórányi járásra magasodott a tengerparton árválkodó lakótoronytól. Hajnaltájban a part felől nézve jobb kéz felé esett a nap-vonal, délben éppen a torony fölött vakított, alkonyatkor pedig belesimult a vöröslő tengerbe, a masszív építmény bal oldalán. Most éppen késő délelőtt volt, és a remegő fénycsík félúton járt az égen, ragyogó ívet írva a boltozatra, akár egy gigantikus, lassított felvételben mozgó ugrókötél, ami a mechanikus egykedvűséggel forog múló idő tengelyén.
Az aranyfehér sáv fölött tömör, barnásfekete súlyként függött a valódi égbolt; a felhőkön túl terpeszkedő világűr. A szélsőséges nyomás- és hőmérsékleti viszonyok közepette, a legkülönfélébb kemikáliák lustán gomolygó felhői között különös állatok vadásztak, át-meg áttépve az alanti élővilág számára mérgező gázbolyhokat, melyek formájukat és sűrűségüket tekintve az ólomszürke, szél-borzolta tengert idézték.
Odalenn a hullámok lankadatlanul ostromolták a kavicsos tengerpartot. Egymáshoz koccantották a szétmorzsolódott kagylókat, meg-megemelték a felismerhetetlenségig kopott állatpáncélokat, napszítta hajóroncsok korhadt szilánkjait, vízcsiszolta fadarabkákat, mállott-lyukacsos hordalékköveket – utóbbiak közül némelyik akár absztrakt márvány- vagy csontfaragványnak is beillett volna – és a tengerpartok szokványos uszadék-konglomerátumát, mely a galaxis több száz különböző bolygójáról származott. Itt-ott leheletfinom párafüggöny csillant, amikor a hullámok nagyobb lendülettel rohantak a köveknek. A tétova szellő végigsodorta a tenger illatát a parton, egészen a távolabb kornyadozó, ványadt növények alkotta bozótosig. Megmászta az alacsony kőfalat, amely védelmezően ölelte körbe a torony parányi kertjét, azután sokáig keringett a zömök építmény körül, és széthintette a tenger jódos szagát az élénk színű ágyások között, ahol Dajeil Gelian fáradhatatlanul gyomlált a tövises árnyékvirágbokrok és szárazon sustorgó pipacsfák árnyékában.
Megszólalt a kertkapun függő csengettyű. A nő már számított rá; Komoya alig néhány perccel ezelőtt hozta a hírt. A szénfekete madár a ködös égen körözve csárált a csőrében vergődő rovarok és giliszták élő labdacsán keresztül.
– V`ndég! V`ndég!
Aztán meredek ívben a magasba emelkedett újabb zsákmány után kutatva, hogy feltöltse téli készleteit. A nő a derekát támasztva, nehézkesen kiegyenesedett. Hosszan nézett a távolodó madár után, és szórakozottan simogatta gömbölyödő hasát a földig érő ruha nehéz szövetén keresztül.
Az egyszavas üzenet, melyet a madár hozott, nem szorult különösebb magyarázatra. A négy évtized alatt, mióta itt élt, Dajeilnek mindössze egyetlen látogatója akadt: az otthonául szolgáló csillaghajó avatárja – a hajóé, amelyre úgy gondolt, mint nagylelkű házigazdájára és önzetlen jótevőjére.
Az avatár betette maga mögött a kertkaput, és már a keskeny kerti ösvényen lépkedett, fürgén és akkurátusan hajtva félre az útjába hajló pipacsfa-ágakat. Egyetlen dolog lepte meg Dajeilt: hogy vendége éppen ezt a napot választotta. A hajó küldöttje rendszeres időközönként érkezett (mintha éppen arra sétált volna a tengerparton, és kedve szottyant volna betérni hozzá), egész pontosan nyolc naponta. Ilyenkor mindössze pár percet töltött nála, ám alkalmanként hosszabb, formálisabb vizit következett, amikor is együtt reggeliztek vagy ebédeltek, vacsoráztak, ahogyan az alkalom hozta – egészen pontosan minden harminckettedik napon. Eszerint a szigorú táncrend szerint öt nap múlva lett volna esedékes az újabb látogatás.
Dajeil betűrt egy kósza éjfekete tincset lazán megtűzött kontyába, és odaintett a nyurga alaknak, aki még mindig a göcsörtös törzsek között törte magának az utat.
– Jó reggelt!
A hajó avatárja Amorphiának nevezte magát. A név minden bizonnyal rendkívül mély értelmű jelentéssel bírt egy ősi nyelven, melyet Dajeil nem ismert, és – amennyiben rajta múlt –, nem is akart megismerni. Amorphia riasztóan komor és sápadt jelenség volt, jó fejjel magasabb Dajeilnél, pedig a nő sem volt éppen alacsony. Az avatár előszeretettel játszott rá bizarrul aszexuális kinézetére. Az utóbbi években például talpig feketében járt; most is sötét lábszárvédő-féleségben, fekete tunikában és rövid ujjasban jelent meg, hirtelenszőke hajára szűk sapkát húzott.
Levette a fejfedőt, és szertartásosan meghajolt Dajeil előtt. Aztán bizonytalanul elmosolyodott.
– Jó reggelt, Dajeil. Hogy érzed magad?
– Pompásan, köszönöm – válaszolta a nő kötelességtudóan. Rég belefáradt, hogy tiltakozzon az efféle fölösleges formaságok ellen. Meggyőződése volt, hogy a hajó a legapróbb részletekig bezárólag tisztában van éppen aktuális egészségi állapotával – amúgy sem betegeskedett soha –, ennek ellenére kész volt folytatni a kétszemélyes színjátékot, és úgy tenni, mintha nem figyelnének minden rezzenésére ennyire lelkiismeretesen, és ilyesfajta banális kérdésekre kellene hagyatkozniuk. De azért nem játszotta túl a szerepét, és nem kérdezett vissza. Vajon hogyan definiálható egy emberforma, ám mesterséges intelligencia által távvezérelt entitás egészségi állapota, aki ráadásul – ahogy ő tudta – egyedül azt a célt szolgálja, hogy az űrjármű kapcsolatba léphessen vele? Vagy akár az űrhajóé?
– Bemegyünk? – intett az ajtó felé.
– Persze – biccentett az avatár. – Csak utánad!

A lakótorony legfelső szobája fölé feszülő áttetsző kupola halott üvegszemként meredt a felhősödő, komorszürke égre. A szoba falai mentén elhelyezett, haloványan vibráló holokivetítők zöme zöldeskékben játszó, víz alatti életképeket mutatott nagytestű tengeri emlősökkel és a különfélébb halfajokkal. Néhány képernyőn pasztellszínű jelenetek váltogatták egymást; puha vízoszlop-felhők és a közöttük lomhán evező égi lények, a többi pedig – az emberi szem számára közvetlenül felfoghatatlan frekvenciákon – a mesterséges égbolt által leszorított gázóriás atmoszférájának sűrű-sötét káoszlevesébe engedett bepillantást, ahol még ennél is különösebb bestiák élték sajátságos életüket.
Dajeil felegyenesedett a gazdagon dekorált takarókkal és párnákkal borított kanapén, és a teázóasztal fölé hajolt. A vastag falikárpitokkal borított ciklopfal remekül kiemelte a csontból faragott asztalka lendületesen örvénylő, önmagukba visszazuhanó motívumait. Dajeil a kezébe vette a hasas üvegkancsót, és gőzölgő, növényi forrázatokból készült italt töltött egy kristálygömbbe, melyet sűrűn áttört ezüstfoglalat tartott; finom művű ötvösremek. A nő hátradőlt, és figyelte, ahogy vendége, aki egy filigrán fazsámoly szélén egyensúlyozott, első ránézésre némileg bizonytalan testhelyzetben), kezébe vette az italt. Az avatár körbepillantott a szobában, aztán – még mindig mélyen gondolataiba merülve – az ajkához emelte a kelyhet. Dajeil nem állhatta meg mosoly nélkül.
Amorphia pimaszul nemtelen teremtmény volt; se nő, se férfi külseje bámulatos precizitással szerkesztett számtani közép-állapotot tükrözött. Az űrhajó nem rejtette véka alá, hogy az avatár minden tekintetben az ő kreatúrája, aki csupán a legszükségesebb mértékben rendelkezik saját személyiséggel. Ettől függetlenül (vagy talán épp ezért, ki tudja) a nőt évek óta mulattatták a kisded játékok, melyekkel újra és újra bebizonyította magának: ez a ránézésre tökéletesen emberi lény a legkevésbé sem az, aminek látszik. Egyik legkedveltebb szórakozásává vált, hogy egy poharat, csészét vagy kelyhet nyomott a hullasápadt hasonmás kezébe, melyet előzőleg a pereméig teleöntött – lehetőség szerint úgy, hogy csak a felületi feszültség tartsa az italt az edényben –, aztán figyelte, ahogy Amorphia könnyedén, gondolkodás nélkül a szájához emeli a poharat, és beleiszik anélkül, hogy egyetlen cseppet is kilöttyentene. Ezt a mutatványt egyetlen biológiai alapon működő ismerőse sem tudná produkálni, ebben Dajeil egészen biztos volt.
A nő belekortyolt a teába. Az ital jóleső, illatos melegséggel cirógatta végig a torkát. Odabenn élénken mocorogni kezdett a gyermek, mire ő gondolkodás nélkül, gyengéden megpaskolta a hasát.
Az avatár az egyik holoképernyőt figyelte elmélyülten. Dajeil megfordult, és követte a tekintetét. A gázóriás-atmoszférát pásztázó monitorok a véres valóságra nyitottak ablakot; a táplálkozási lánc csúcsán álló ragadozók kisebb falkája – tucatnyi uszonyos-hosszúkás, nyílfejű lény; szivar alakúak, akár a nagy hatótávolságú rakéták – éppen támadásba lendült. Sűrű gőzt lövelltek irányzék-nyílásaikból, miközben előrajzottak egy vastagon gomolygó felhőből. Pillanatok alatt elöntötték a tisztább légkört, és szétcsaptak egy csoport madárra emlékeztető állat között, melyek a látóhatár széléről kibuggyanó felhőcsúcs körül csoportosultak. A békésen legelésző lények a szélrózsa minden irányába rebbentek, néhány idegesen megvonaglott és azonnal zuhanórepülésbe fogott, mások vadul eveztek a legközelebbi gázcsomó menedéke felé, megint mások remegő, tehetetlen labdaccsá gömbölyödtek rémületükben. A ragadozók célba vették őket, és kilőttek. A legtöbb elvétette menekülő áldozatát, néhány viszont nagyban tépett, cincált és gyilkolt.
A nő bólintott.
– Beköszöntött a migrációs évszak – magyarázta. – Nemsokára itt a fészekrakás ideje.
Figyelte, ahogy a lövedéktestűek darabokra szaggatják az egyik legelészőt, és mohón nyeldeklik a repkedő húsfecniket.
– Sok éhes szájat kell betömniük – vonta meg a vállát, aztán elfordult.
Jó néhányat felismert a ragadozók közül, egyiknek-másiknak még becenevet is adott, pedig inkább a hegy méretű, lomha lények érdekelték, melyek külsőre akár a peches égi nyáj göcsösebb formatervezésű változatai is lehettek volna. (Utóbbiakat persze nem sűrűn zargatták a ragadozók.)
Dajeil egy alkalommal részletesen ki akarta tárgyalni a hajó mesterséges élőhelyeire betárolt ökológiát Amorphiával, de nem járt sikerrel. Az avatár udvariasan végighallgatta a nőt, ám tökéletesen tudatlannak mutatta magát a témában. Pedig ki ismerhetné teljes mélységében az itteni ökoszisztémát, ha nem az űrhajó maga? Az élőlények végső soron a járműhöz tartoztak, mint... utasok. Vagy inkább házikedvencek? Dajeil szabad perceiben néha eltöprengett, ő vajon melyik kategóriába tartozik.
Amorphia tekintete továbbra is a valós idejű légi mészárlásra tapadt, mely az ég fölötti égen zajlott.
– Csodálatos, nem? – dünnyögte, és belekortyolt az italba.
Dajeil megütődve bámult rá.
– Mármint bizonyos szempontból – helyesbített az avatár.
A nő lassan bólintott.
– Bizonyos szempontból. – Előredőlt, és a kelyhet a faragott csontasztalra tette. – Miért jöttél, Amorphia? – szegezte neki a kérdést.
A hajó küldötte tetten ért arckifejezéssel pislogott vissza.
Édes istenkém, mindjárt kilöttyenti, gondolta Dajeil.
– Hogy megkérdezzem, jól vagy-e – bökte ki végül.
Dajeil lassan kifújta a levegőt. – Nos – kezdte –, azt hittem, ezt a napirendi pontot már letudtuk. Amúgy sem...
– És a magzat? – szólt közbe Amorphia, futó pillantást vetve a nő hasára.
Dajeil a kezét gömbölyödő pocakján nyugtatta. – Ő is jól van... Mint mindig – tette hozzá. – Tökéletesen egészséges.
– Nagyszerű – bólogatott Amorphia. Keresztbefonta hosszú karját, és egyik lábát hanyagul átvetette a másikon. Ismét a holoképernyőket figyelte elmélyülten.
Dajeil kezdte elveszíteni a türelmét.
– Amorphia, kérlek, hadd beszéljek a hajóval! Történt valami?
Az avatár szemében különös, riadt fény villant. Dajeil nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az űrhajót valami nagy baj érte. Talán orvosolhatatlan sérülést szenvedett, vagy ezúttal valóban megőrült (a fajtája eddig is bogarasnak mondta, és akkor igencsak visszafogottan fejezték ki magukat), és magára hagyta Amorphiát saját vérszegény pszeudo-létében.
A feketeruhás lény kihajtogatta magát a székből, és a szoba egyetlen ablakához lépett, mely a tengerre nyílt. Széles mozdulattal széthúzta a függönyt, és kinézett a vízre. Hosszan dörzsölte a karját, fázósan ölelgette magát.
– Nemsokára minden megváltozik, Dajeil – mondta tompán, mintha az ablakhoz intézné a szavait. A kezét a háta mögé kulcsolta. – Az ég, a tenger kővé alvad. Vagy fémmé. És nekünk kettőnknek talán végleg elválnak az útjaink. – Megfordult, és a nőre pillantott, aztán visszasétált mellé, és a kanapé másik végébe ereszkedett. Karcsú teste alig hagyott lenyomatot a párnákon. Meredten bámult a nő szemébe.
– Kővé alvad? – ismételte Dajeil értetlenül, és még mindig az avatár szellemi épségéért aggódott. Vagy inkább a hajóéért, amely az avatárt irányította. Esetleg mindkettőért egyszerre.
– Hogy érted ezt?
– Mi... vagyis a hajó... – kezdte Amorphia, kezét a szíve fölé téve. – Egyszóval most jött el az idő, hogy végre tegyünk valamit.
– Hogy tegyetek valamit? – visszhangozta Dajeil. – De mit?
– Olyasmit, amitől az itteni világ gyökeresen átalakul – felelte az avatár. – Olyasmit, ami miatt kénytelenek leszünk szerves alapú vendégeinket betárolni a többiek mellé... kivéve természetesen téged. A dolgok jelenlegi állása szerint az is lehetséges, hogy valamennyi utasunktól búcsút kell vennünk, és más élőhelyeken kell elhelyeznünk őket.
– Velem együtt?
– Veled együtt, Dajeil.
– Értem.
A nő elgondolkodóan bólogatott. Tehát el kell hagynia a tornyot, és el kell hagynia az űrhajót is. Lám, gondolta keserűen, milyen könnyen kifordul a világ a sarkaiból. Elég egy pöccintés, és darabokra hullik a biztonsággal párnázott magány.
– És te? – nézett fel az avatárra. – Mit tervezel? Mi az a halaszthatatlan és sürgős feladat?
– Egy halaszthatatlan és sürgős feladat – válaszolta Amorphia, hangjában az irónia leghalványabb jele nélkül.
Dajeil halványan elmosolyodott.
– Talán hadititok?
– Az – hagyta rá az avatár.
A nő tett egy halvány utolsó kísérletet. – Nem akarsz beszélni róla, igaz?
– Nem tehetem – felelte Amorphia –, mert én sem tudok... semmit.
Dajeil hosszan hallgatott. Felállt, és az egyik holoképernyőhöz lépett. A kameradrón halványan pettyezett, bíborszín rájákat követett a tengerfenék sekélyebb szakaszán. Ismerte ezt a rajt; a hatalmas, szelíd lények három generációjának mindennapjait kísérte figyelemmel, néhanapján együtt úszott velük. Egyszer úgy hozta az élet, hogy asszisztálhatott az egyik utód születésénél.
Figyelte, ahogy az impozáns, bíbor szárnyak lassított felvételben fodrozódnak a képernyőn, hegyük fel-felkavarja az aranyló homokot.
– Ez aztán a változás – törte meg a csöndet a nő.
– Csakugyan – biccentett az avatár, aztán hirtelen elhallgatott, mint akinek eszébe jutott valami. – Ki tudja, talán a te életed is gyökeresen átalakul.
Dajeil megfordult, és a kanapé mögött szobrozó lényre bámult, aki feszülten figyelte hatalmas, sohasem pislogó szemével.
– Gyökeresen? – ismételte Dajeil, a hangja megremegett. Nyugtalanul végigsimította a hasát. Zavartan pislogott, aztán a kezére pillantott, mintha hirtelen az is árulójává lett volna.
– Persze nem tudhatom biztosan – vallotta be Amorphia. – De könnyen elképzelhető.
Dajeil róni kezdte a köröket a vaskos kőfalak között. Kihúzta a kontyából a hajtűt, és idegesen megrázta a fejét. A kiszabaduló hosszú, sötét tincsek elfedték az arcát.
– Értem – sóhajtott, és felnézett a torony kupolájára. A vastag üvegre apró, éles szemű eső szemetelt.
A holoképernyők borította falnak dőlt.
– Mikor?
– Néhány apróbb változás... jelentéktelenek, ám lehetővé teszik, hogy időt takarítsunk meg, amennyiben ebben a kezdeti szakaszban végrehajtjuk őket – magyarázta a nőnek –, nos, ezek már most is zajlanak. A többi, a lényegi fázis később következik. Napok, hetek kérdése... Amennyiben persze te is egyetértesz.
Dajeil arcán a legkülönfélébb érzelmek villantak át gyors egymásutánban, végül elmosolyodott.
– Jól értem, hogy az engedélyemet kéred?
– Valahogy úgy – motyogta a hajó küldöttje. Lesütötte a szemét, és a körmét kezdte piszkálni.
Dajeil hagyta, hadd szöszmötöljön egy darabig, aztán beszélni kezdett. – Hajó, te a gondomat viselted, sőt, kifejezetten elkényeztettél... – Mosolyt erőltetett az arcára. A sötétruhás lény még mindig elmélyülten babrálta az ujjait. – Szó nélkül tűrted a rigolyáimat hosszú éveken át. Szavakba sem lehet önteni a hálámat, azt pedig végképp nem remélhetem, hogy valaha viszonozni tudom, amit értem tettél... de döntést nem hozhatok helyetted. Tégy úgy, ahogy helyesnek látod.
A lény gyorsan felpillantott.
– Az alacsonyabb szintű létformák lajstromba vételét azonnal megkezdjük – jelentette be. – Így könnyebb lesz begyűjteni őket, ha elérkezik az idő. Aztán már csak néhány napra lesz szükség, mielőtt beindítjuk a transzformációs folyamatot. Attól kezdve pedig... – Vállat vont. Ez volt a legemberibb gesztus, amit a nő valaha látott tőle. – Talán négy-öt hét, mielőtt... mielőtt végleges döntés születik. Persze ebben a kezdeti stádiumban nehéz pontosan megbecsülni.
Dajeil összefonta a karját négy évtizedesre prolongált terhességének méretes domborulata fölött.
– Hálás vagyok az őszinteségedért.
Kényszeredetten elmosolyodott, de már nem volt képes kordában tartani az érzelmeit. Keserű könnyeivel küszködve, kócos fekete tincsein át nézett a kanapén pózoló nyakigláb lényre.
– Biztosan szólít a kötelesség. Nem is tartalak fel tovább.

A nő az esőáztatta torony tetejéről figyelte, ahogy az avatár visszaindul a keskeny ösvényen, majd ráérősen végigbaktat a fákkal gyéren elszórt lápon át a horizontot fedő sziklacsúcsig, melyet durva omladék szegélyezett. Az ösztövér, sötét alak – mely látótere nagy részét betöltötte, és már igencsak szemcsés volt a nagyítástól –, megkerült egy utolsó sziklát a kőrakás lábánál, aztán eltűnt. Dajeil elernyesztette a szemizmait. Az ösztönszintű rutin kikapcsolt az agyában, a látása visszaállt alapállapotra.
A felhős égboltra emelte a tekintetét. Néhány dobozsárkány lebegett a közelben, valamivel a felhőszint alatt. A sötét, szögletes lények mozdulatlanul függtek a szürkeségben, mintha őrt állnának fölötte.
Azon tűnődött, mit érezhetnek, mi járhat a fejükben. Többféle módja is létezett annak, hogy közvetlenül becsatlakozzon az agyukba; olyasféle metodikák, amelyeket még véletlenül sem használtak embereken, és melyek alkalmazása még állatok esetén is mélyen elítélendőnek számított (hogy milyen mélyen, az a szóban forgó lény intelligenciaszintjétől függött). Persze ettől még ezek a módszerek nagyon is hatékonyak voltak, és az űrhajó segítségével Dajeil bármikor használhatta őket. A hajó azt is jó közelítéssel képes volt szimulálni, hogy az adott pillanatban, adott körülmények között mit élnek át a különféle élőlények, és a nő elég sűrűn használta ezeket a technikákat és imitatív folyamatokat, hogy lefordítsa saját elméje számára is megfogható mozzanatokra. Most is ezt a tudást akarta előhívni, de csakhamar belefáradt, és feladta a próbálkozást. Túlságosan felkavarta, amit Amorphiától megtudott, hogy összpontosítani tudjon.
Ehelyett inkább megpróbálta maga elé képzelni a csillaghajót a maga teljes, fizikai valójában. Felidézte a képet, ami akkor tárult a szeme elé, amikor körberepülte, vagy amikor mobil egységeiből figyelte a járművet. Igyekezett vizualizálni a változásokat, bár ezek bizonyára még észrevehetetlenek akkora távolságból, ahonnan az egészet látni lehet.
Végighordozta tekintetét a nagy sziklán, az áthatolhatatlan felhőtakarón és a tengeren, aztán az ég olajbarnás sötétjén. A pillantása átsöpört a hullámokon, a sekély tócsáktól csillogó mocsáron és az omladékos szirtfok alatt elterülő réten. Közben szórakozottan simogatta a hasát, mint negyven év óta oly sokszor, és a dolgok tünékenységén borongott; azon, hogy a változás egyik pillanatról a másikra mindent elsöpörhet. Még azokat a dolgokat is, amiket az örökkévalóságnak szántak.
Főleg azokat.
De hát – és ki tudta volna ezt nála jobban? –, minél görcsösebben kapaszkodunk valamibe, annál hamarabb darálja be a metamorf valóság.
Hirtelen fényévnyi távolságból látta magát és a tornyot, az űrhajó részeként, mégis elkülönülten; kívül a fő hajótesten – világosan elhatárolt, geometrikus formába szerkesztett, kilométerekben mérhető agyag-sűrűsödésként –, ám egyben a hatalmas víz-levegő-gázkonglomerátum szerves részeként, a hajó energiamezőinek számtalan rétegébe ágyazva (Dajeil mindig úgy képzelte az energiamezőket, mint valami ódivatú abroncsos ruha alsószoknyáit, fodrait és csipkéit). A sziget voltaképp egy kanálnyi óceánban lebegő erő- és anyagdarab, a fölé boruló felhőkkel bélelt, szűk mezo-zónával, mely körül kimért lassúsággal forog a fényvonal – mindezt pedig kegyetlen hőség, kolosszális nyomás és zúzó gravitáció szőtte energiamező-kalicka tartja össze, mely egy átlagos gázóriás környezetét hivatott szimulálni. Kívülről nézve az egész nem más, mint egy száz kilométeres tér-szelet – mobil barlang vagy önjáró burok, ahogy tetszik –, melynek hatalmas, lapos magját a csillaghajó alkotja. Ebbe a magba, mely maga is külön világ, az utóbbi harminckilenc tökéletesen egyforma, homokként pergő esztendőben nem tette be a lábát. Ami azt illeti, most sem érzett magában különösebb vágyat, hogy újra lássa a néma élőholtak végtelen katakombáit.
Változik a világ, gondolta Dajeil Gelian. Minden átalakul, a tenger és az ég kővé olvad. Vagy acéllá?
Komoya, a fekete madár hangos szárnycsattogás közepette telepedett a torony nyirkos kőkorlátjára, a nő mellé.
– Mi folyik? – károgta. – Valami jön. Érzem. Mi? Mi lesz?
– Kérdezd a hajót – felelte a nő szűkszavúan.
– Kérdeztem. Mondja, más idők jönnek. Mondja, talán. Talán, talán... – A madár ingatta a fejét, mintha valami rosszízűt akarna kirázni a csőréből. – A változás rossz, a változás nehéz – recsegte. Riasztó szögbe tekerte a nyakát, gombszemét a nőre függesztette. – Miféle idők, he? Mit várunk? Mi jön? Tudod?
A nő tagadólag rázta a fejét. – Fogalmam sincs – felelte, de nem nézett a madárra.
– Hhha!
A madár hosszú percekig merőn figyelte, aztán elfordította a fejét, és a kietlen lapályt pásztázta. Felborzolta a tollát, maga alá kapta vékony hurkapálcika-lábait.
– Nno – kerregte –, jön a tél. Sietek. Felkészülök. – Azzal felrebbent az égbe. – A zsír jó, a zsír élet... – hallotta Dajeil a magasból. A madár kiterjesztette a szárnyát, elkapott egy termiket, és spirálisan görbülő pályán eltűnt a szeme elől.
Dajeil Gelian felnézett a felhőkre és az azon túl tátongó űrre. Minden megváltozik, ismételgette magában. A tenger meg az ég kővé, acéllá dermed. Megrázta magát, és azon tűnődött, miféle extrém események csapódhattak a galaktikus állóvízbe, hogy a hatalmas jármű – otthona és végső menedéke –, egyszerre így... bezsongott.
Akárhogy is, több évtizednyi önkéntes száműzetés után (mialatt jobb híján azzal múlatta az időt, hogy saját szeszélyeit követve lődörgött a hézagosan feltérképezett, csillagászati léptékű vadonban, melyeket mostanság a civilizáció peremvidékeként tartanak számon), a mélyfagyasztott emberlelkek és túlméretes állatok depozitóriumaként elhíresült rendszerhajó – név szerint a Hálószakasz – ismét úgy viselkedik, mint aki a Kultúra apró, ám felbecsülhetetlenül hasznos fogaskerekének érzi magát.

A Kiadó engedélyével.