FőképKi ne ismerné Magyarországon Kőműves Kelemen történetét, aki, hogy végre felépülhessen Déva vára, szent esküt tesz, hogy „az ügy érdekében” feláldozza azt, aki elsőként eljön hozzá? Az elhamarkodott, ostoba eskük büntetése persze nem sokat várat magára - Kelemen mesternek saját feleségét kell beépítenie áldozatként a várfalba.

Hasonlóan botor elhatározásra jut Idomeneo, Kréta királya is, amikor hajója Neptunusz haragja miatt viharba kerül.
Ám neki nem hitvesét, hanem egyszülött fiát kellene feláldoznia az istenség engesztelésére, így aztán nem is cselekszi meg meggondolatlanul, amit megígért, hanem kibúvót keres, s inkább magára és népére haragítja a tenger rettenetes, bosszúálló istenét.

És ha már szembeszállt a természetfelettivel, jó okkal kell tegye - legalábbis a librettó bonyodalmát tekintve. Az atyai szeretetnek, és mindenekelőtt a trójai hercegnő, Ilia és a krétai trónörökös, Idamante ellenséges érzületeket hősiesen felülíró szerelmének győzedelmeskednie kell.

Az Idomeneo üzenete tehát kétségtelenül idejétmúlt ma már, hiszen a nem evilági hatalmat, s az annak földi törvényesülését, vagyis az érdekházasságot aláásni óhajtó, allegorikus (pre-gótikus, lovagi) hőstörténet éppúgy avítt szellemiséget képvisel, mint a feltétlen elfogadás eszméje, mely éles ellentétben áll „felvilágosult” korunk zsigeri viszolygásával az „idegenszívűek” közötti közeledés iránt.

Wolfgang Amadeus Mozartnak ellenben ragyogó lehetőséget biztosít arra, hogy első igazán jelentős színpadi művében a felszabadultságtól a fennköltségig számtalan érzelmen végigzongorázzon a drámaiság skáláján.
Különösen hatásosak a grandiózus kórusok - a gyász dalaiban egészen szélsőséges hangerőváltásokkal teletűzdelve –, valamint Idomeneo, a gyötrődő atya hősies-keserves áriái, és Elektra őrülési jelenete.

A felvétel nem elsősorban a purista autentikusság kedvelőinek nyújt örömet; az előadás célközönsége a New York-i Metropolitan Opera konzervatívabb, kissé sznob közönsége. Számukra a hitelesség elsősorban a kosztümök korhűségét jelenti, habár a Mozart-kori jelmezek nyilvánvalóan köszönőviszonyban sincsenek (nem voltak) a görög-római mitológiák szereplőinek viseleteivel.
Ám a reneszánsz, barokk vagy klasszicista festményeket nézegetve sem feltétlenül rójuk fel a mestereknek, hogy egészen oda nem illő ruhákba öltöztették alakjaikat.

James Levine zenekara pontosan úgy szól, ahogy azt egy romantikus hagyományokhoz ragaszkodó együttestől elvárhatjuk. Nem simák, szálkásak és sallangmentesek, ezzel szemben telt, pontos hangképet teremtenek.
Pavarotti, mint elvárható, csodásan énekel, de kissé szabad tempókezelése ellenére Hildegard Behrens is felettébb ihletetten jeleníti meg a frusztrált, (reménytelenül óhajtott) szerelmétől elszakított Elektra átmeneti örömeit, s különösen szenvedését.

Merésznek semmiképp nem mondanám az interpretációt, sokkal inkább „biztonságos”, zavaró (ugyanakkor revelációs erejű) meglepetésektől mentes értelmezést kapunk.
Első vagy egyetlen felvételnek tökéletes, ám elképzelhető, hogy zenei beállítottságunktól függően előbb-utóbb egy modernebb, esetleg zenetörténetileg autentikusabb előadást ugyanígy, vagy tán még jobban megkedvelünk.

Előadók:
Luciano Pavarotti - Idomeneo
Frederica Von Stade - Idamante
Ileana Cotrubas - Ilia
Hildegard Behrens - Elettra
John Alexander - Arbace
Timothy Jenkins - Neptunusz főpapja
Richard J. Clark - a hang
Loretta Di Franco, Batyah Godfrey - két krétai
Charles Anthony, James Courtney - két trójai

Metropolitan Opera Orchestra
James Levine - karmester

Metropolitan Opera Chorus
David Stivender - kórusvezető

Warren Jones - csembaló
David Heiss - cselló

A szerző életrajza