FőképÜdítő érzés olyanok epigrammatikus mondatai, bölcsességei felett merengeni, akik nem feltétlenül és kizárólagosan a magas irodalom elefántcsonttornyából szemlélik a világot, hanem egy másik diszciplína sajátlagos eszméit is belecsepegtetik papírra vetett gondolataikba.
Különösen figyelemre méltó és tanulságos, ha e másik tudományág éppenséggel az elme- és ideggyógyászat, hiszen az írók, lírikusok hírhedten érzékeny, s épp ezért gyenge idegzettel megáldott lények.

Csáth Géza (eredeti nevén: Brenner József) ráadásul mindkét oldalról egészen rendkívüli éleslátással közelített tárgyához; neves orvosként a természettudományok egzaktságával vizsgálódott s mondott ítéletet, míg prózaíróként roppant fogékonysággal és drámai erővel volt képes kifejezni önmaga s szereplői érzelmeit.
A két, sokszor csúnyán interferáló lelki beállítottság nála inkább erősítette, mintsem kioltotta egymást.

Ám mindenekelőtt egy harmadik beállítottság, a zeneszeretet mondatott ki vele egészen eredetinek ható, mégis helytálló gondolatokat.
Szerinte ugyanis a muzsika és a tánc egészen más minőséget képvisel a mimetikus művészetekhez (a drámához, lírához, festészethez, szobrászathoz) képest, hiszen nem utánozzák a természetet, hanem önmagukban valók, valami eredendően belülről jövőt fejeznek ki.

Ugyanilyen tanulságos a nőkhöz való ambivalens viszonya - miközben a nemi szerepek változhatatlanságát, egyfajta konzervativizmust hirdet az egyenjogúság terén, fontosnak tartja, hogy a nők munkához, önálló társadalmi ranghoz jussanak.
Maradian haladó eszmerendszer ez, akárcsak a vallás elfogadását és a vallásosság babonás eredetét boncolgató gondolatmenetek is. Ám pontosan ettől olyan érdekes ez a kissé skizoid elme, ez az ellentmondásos közelítés a világhoz.

Emellett mégis minden Csáth Géza-i gondolat illeszkedik a korszellem fősodrához, melyet a háborút hiábavalónak, a meghátrálást azonban még inkább hiábavalónak, ráadásul becstelennek kimondó ítéletek, az emberiségre parányi cinizmussal, ám még inkább sztoicizmussal tekintő eszmeiség jellemez.

Az már meg sem lep különösebben, hogy a magyarságról szóló passzusokban, akárcsak kortársai írásaiban, itt újfent magunkra ismerünk; mintha semmi sem változott volna az elmúlt évszázad alatt.
Ám rögtön két magyarázat is kínálkozik e visszatérő felismerésre: vagy a kötetek anyagát összeválogatók fedezik fel és szemezgetik ki a mai viszonyokra is alkalmazható, szinte magukat adó gondolatokat, vagy valóban ugyanolyanok vagyunk ma is, mint elődeink: lusták, kérkedők, kiválónak beállított adottságaink ellenére élhetetlenek, és mindenekelőtt csak magunknak valók.