FőképKét húsvéti tojást festettem: egyet Willnek, egyet pedig Mollynak. Nem szokványos kemény tojást, amelyiket ecetszagú tojásfestékkel szoktak festeni, és sohasem úgy sikerül, ahogyan azt az ember szeretné. Ezúttal különleges tojásokat készítettem, és csupán két darabot. Két fehér héjú tojás belsejét kifújtam, aztán órákra visszavonultam a szobámba, és megfestettem őket.
A Mollynak szánt tojás sárga lett, egyrészt, mert a sárga a szőke hajára emlékeztet, másrészt pedig, mert a szüleim beszámolójából tudom, hogy a kórházi szobája nyomasztóan szürkére van festve, és arra gondoltam, a sárga szín feldobja majd egy kicsit. A halványsárga alapra a legvékonyabb ecsetemmel aranyszínű, vékony, kacskaringós vonalakat festettem, közibük pedig aprócska, arany és fehér közepű kék virágokat. Mindez nagyon sok időbe telt, hiszen a tojáshéj vékony volt és törékeny, a minta pedig igen apró és bonyolult. De megérte a fáradtságot, mert a kész hímes tojás valóban gyönyörűen mutatott. Lakkal bekentem, hogy fényes legyen és tartós, és mikor megszáradt, egy kartondobozkába csomagoltam, nehogy eltörjön. Anya magával vitte Portlandbe, mikor meglátogatta Mollyt a kórházban. Azt mondta, valóban vidámabbá varázsolta Molly szobáját.
Molly már sokkal jobban van, jövő héten haza is jöhet a kórházból. Kezdetben nagyon rosszul volt. Vérátömlesztést kapott, aztán, mikor egy kissé jobban érezte magát, az orvosok keresztül-kasul vizsgálták, hogy kiderítsék, mi lehet a baja.
Az ember azt gondolná, hogy a mai fejlett orvostudomány számára ez már semmiség. Könyörgöm! Hisz csak egy orrvérzésről van szó! Ez olyan nagy ügy? Mintha legalábbis valami rejtélyes trópusi betegségben szenvedne, vagy mifene!
Megröntgenezték, vizsgálták a vérét, a csontvelőjéből is vettek mintát. Aztán kipróbáltak rajta több gyógyszert. Egyik nap, amikor anya és apa hazajöttek a kórházból, elmesélték, hogy az orvosok egy különleges gyógyszert fecskendeztek Molly gerincébe. Na, ettől aztán rosszul lettem. Nem értettem a dolgot. Hiszen az már kiderült, hogy Molly vére nem alvad rendesen, tehát csupán meg kellene találniuk az erre a bajra való gyógyszert, és hazaküldhetnék őt. De nem! Ehelyett kapkodnak, mindenféle új gyógyszerrel próbálkoznak, és egyre tovább tartják benn!
A szüleim is furcsák. Kezdenek úgy beszélni, mint az orvosok: már-már nem is Mollyról van szó, hanem egy klinikai esetről! Hazajönnek a kórházból, és szenvtelenül társalognak mindenféle hosszú nevű gyógyszerről, meg hogy a mostani jobb, mint az előző. Molly nevét ki sem ejtik a szájukon.
Ameddig csak bírtam, befogtam a számat. Ám egyik este a vacsoránál semmi egyébről nem beszéltek, csak egy bizonyos ciklofoszfamid nevezetű valamiről. Egy darabig ültem és hallgattam, pedig teljesen más dolgokról szerettem volna beszélni velük. Szerettem volna mesélni nekik a sötétkamrában végzett munkámról, vagy a húsvéti tojásaimról, amelyekkel annyit fáradoztam, vagy mondjuk a tavaszi szünidős terveimről. Bármiről! Bármiről, csak ne a ciklofoszfamidról, amiről az égvilágon semmit sem tudok, s még csak ki sem tudom ejteni a nevét.
– Elég volt! – kiáltottam dühösen. – Fejezzétek be! Ha Mollyról akartok beszélgetni, akkor róla beszélgessetek, ne pedig a hülye gyógyszeréről! Még csak be sem küldtétek a jelentkezési lapját a táborba! Anya, a lap még mindig ott van az asztalodon!
Mindketten úgy néztek rám, mintha jeges vizet zúdítottam volna rájuk. De a kifakadásom hatásos volt. A ciklofoszfamidról ezután többé nem hallottam, egy ideig kerülték a Molly betegségével kapcsolatos egyéb témákat is, s ettől mintha az élet normálisabb kerékvágásba zökkent volna. Hamarosan Molly is hazatér, hiszen már sokkal jobban van, az orra sem vérzik. A gyógyszer körül csapott hűhó végül is oda vezetett, hogy egyetlen tablettát sem kell majd szednie. Nem nagy ügy! Erre előbb is rájöhettek volna.
A másik húsvéti tojást Willnek készítettem. Az övé kék lett, és a maga módján volt különleges. Sokat törtem a fejem, hogyan is fessem meg, végül elővettem a képes lexikont, és addig lapoztam, míg rábukkantam a szerecsendió képére. Apró, egymásba fonódó, festett szerecsendió-virágokkal borítottam be a tojáshéjat, melyek a kék színű alapozáson végül bonyolult narancsos, barnás, zöldes mintát képeztek. Lakkal fedtem be ezt is, majd becsomagoltam. Húsvét vasárnapján aztán fogtam a tojásos dobozkát, meg a Willről készült képeket tartalmazó borítékot, és elindultam a földúton a háza felé.
Nem találkoztam Willel mióta Molly beteg lett. A szüleim idejük nagy részét a kórházban töltötték, tehát a főzés az én nyakamba szakadt. Aztán Molly jobban lett, és apának kétszer keményebben kellett dolgoznia a könyvén, mert a kórházba járás idején képtelen volt az írásra összpontosítani. Rádöbbentem, hogy én magam sem összpontosítottam eléggé a tanulásra ugyanezen okból, ezért nagyon össze kellett szednem magam, hogy pótoljam a mulasztásaimat.
Elérkezett a szünidő. A sártenger majdnem felszáradt, bár éjjel fagyott még. Séta közben észrevettem, hogy a mező túloldalán, a nagy házhoz vezető bekötőút földjébe teherautó abroncsainak a nyoma fagyott bele.
Ez volt a másik ok, amiért szerettem volna Willel találkozni. Rettentő kíváncsi voltam, tud-e valamit arról a titokzatos fényről, mely azon a szörnyűséges éjszakán pislákolt az ablakban. Azóta egyéb rejtélyes dolgok is történtek a nagy ház körül. Olykor-olykor megjelent egy autó, a kocsifelhajtót pedig letakarították. Néhanapján fűrészelés és kalapálás hangja szűrődött át a háztól. Egyszer a tetején is feltűnt egy munkaruhás ember. Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan beköltözik valaki. Megkérdeztem apától, hogy az unokaöccs kapott-e engedélyt a ház fogadóvá alakítására, de ezt válaszolta, hogy semmi ilyesmit nem hallott.
Apa mostanság nem számít megbízható forrásnak, mert annyira elfoglalt és szórakozott, hogy valószínűleg azt sem venné észre, ha űrhajók landolnának a mező közepén.”

Az Animus Kiadó engedélyével.