FőképA legnagyobb lelkesedéssel indultam neki a Magyar Napló Kiadó 2006-os novella-antológiájának.
Úgy reméltem, hogy a kortárs magyar irodalom néhány általam ismert arca (Vámos Miklós, Temesi Ferenc, Ficsku Pál, Gyurkovics Tibor, Lázár Ervin) mellett sok fiatal, vagy kevésbé népszerűsített szerző ez idáig elrejtett írásaiba mélyedhetek bele.

Különösen feltüzelt, hogy a névsort olvasva a hazánk irodalomoktatása által szinte elfelejtett határon túli magyar irodalom elég helyet kapott ahhoz, hogy kibontakozhasson, és megmutathassa mai arcát.
A gyűjteményes kötetben szerepelnek vajdasági, erdélyi, és Horvátországban született magyar szerzők is, így bíztam benne, hogy a Kárpát-medencébe merített háló bőséges fogása jóllakat majd.

Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy sajnos az antológia összes írásáról nem tudok nyilatkozni. Szeretnék, mert érdemes, de puszta mennyiségüknél fogva lehetetlen ezen ajánló keretében részletesen foglalkozni velük.

Elsőnek Lázár Ervin írása fogott meg, mely két szerelem és egy remeteség történetét meséli el, világokon átcsillanó egyszerű szavaival. A helyi csalitosban próbára tett ifjú mitologikus esetét gyöngéd és lelket melengető írói tekintet formálja hatoldalas remekké.

Aztán néhány oldallal odébb Jámborné Balog Tünde rövidke írása egy egyre jobban repedező toronyról állít emléket a régi időknek, és ezzel egy időben varázspálcájának egyetlen finom mozdulatával tudósít minket az „ezredéves bástyák” megrepedéséről.
Az omlásveszély nap mint nap egyre nagyobb, de ez a tűéles, mágikus pillanatkép megmarad.

A finom áthallásokra már vagy jó ötven éve ráhangolt magyar fül számára kedves lehet Ircsik Vilmos Balassi Bálint jogi meghurcoltatását taglaló novellája.
Ez az írás egy tizenhatodik századi perirat, a végvári vitézek dicsőítőjének egyik nőügyét tárgyalja, és ebből világosan kiderül, hogy az igazsághoz való „pragmatikus” hozzáállás, a hamis tanúk és a felsőbb érdekek összefonódása a jogorvoslattal egyidős.

A kötet egyik érdekessége a 2005. január 30-án elhunyt Tar Sándor novellája, mely egy haldokló találkozását meséli el egy kisgyermekkel és anyjával.
Az általunk ismert világból való átlépés küszöbén bizony mindannyian elgondolkodunk a halál minőségéről, és újra előkotorjuk a mindennapokban elfeledett isteneinket.
Ezt a történet főhőse, Béla is jól tudja, és az élet egyetemes parancsának meghajolva Megváltójává lesz a vele szembekerülő csonka családnak. Az írás belső epifániájának és a gyermeki tekintet krisztuscsináló tisztaságának közös imája ez minden lélekért.

Középtájt egymás mellett kacsint ránk Temesi Ferenc és Vámos Miklós szövege: az egyik szemem kissé homályos a meghatottságtól, de a másik egy félresikerült házibulitól üveges.
A novellájában Bob Dylant idéző Temesi Ferenc ugyanis a könyv legjobban megírt szerelmi történetével tud szolgálni, míg Vámos Miklós a hatvanas évek magyarországi Félelem és Reszketés Las Vegasban-abortuszkísérletét regéli el a szocialista éra egyik IHB-összejövetelén.

Annak ellenére, hogy az akkori Nagy Magyar Valóságnak talán akkurátus portréja, de a Coca Colától hallucinálni vágyó ifjak képe inkább szánni való, semmint érdekfeszítő.
És nem, az az egy szál megdugott hölgyemény sem javít a helyzeten, sem pedig egy halovány utolsó bekezdés a kábítószerek öl-butít-nyomorbadönt szentháromságáról.

És ha már belelendültem, essen szó erről a 2006-os évszámról. Mert alig akad írás, mely 2006 valóságában gyökerezik. Csender Levente például egy székely házaspár szabályos elárasztását írja meg. Az ok: reakciósok.

Visszafelé lapozva a következő Dragomán György a kelleténél hosszabbra nyújtott gondolatfolyondárja egy elvtársias temetés skandalumát tárja az olvasók elé, pébével és Csajkákkal, Moszkvicsokkal és bebörtönzéssel.
Dalos Margit a szocialista alkotmányt bruttósítja iskolai novellává, sarlókalapácsostul, Rákosi pajtásostul.

Miklya Luzsányi Mónika történetében egy nemesi címétől megfosztott családfa mantrája keveredik a szocialista csasztuskákkal, utána pedig Majoros Sándor gyárlátogatásra hív bennünket.
Itt a gépek kattogásának hátteret fest a hulló amerikai bombazaj és a Jugoszláv Néphadsereg fosztogatása, míg a mindenkihez hozzánőtt szocialista reflexszel az összes vasat le nem nyúlják.
Gere István szintén gyáron keresztül mutatja be az elmúlt rendszer sorsképeit.

Én nem azt sérelmezem, hogy ezek a dolgok régiek, egy letűnt kor emlékei, hanem azt, hogy ma sem gyógyultak még be a sebek, hogy ma sem bírnak megszabadulni az előző rendszer szorításából, hogy élnek még azok a túlélési trükkök, amelyeknek már ki kellett volna halnia.

Ennek kiváló példája Sarusi Mihály, aki még 2002-ben is III/III-as ügynököket vél látni a Lajtabánságban, és megveszekedetten küzd a provokatőr ellen, illetve Nagy Koppány Zsolt „Személyi figyelő” című írása is, melynek egyik hatalmas erénye, hogy nem ágyazza be kulturálisan a (meg)figyelés témáját a szocialista korszakba, így lépve ki az öngerjesztő körből.
De még ezen sorok közt sem könnyű átélni, hogy milyen trauma okozza ezt az érzékcsalódást (szemben például Philip K. Dick kábítószer gerjesztette paranoiás önmegfigyelésével).

Milyen kiváló szó! Traumák. Olyan sérüléseket, mint amit Magyarország 1949 és 1989 között szerzett, nem egyszerű kiheverni, ez világos.
No de a burkolt utalgatások jó néhány éve után még tagoltan ejtve is szűk húsz esztendőn keresztül kell ezt az egészet emészteni, felkérődzni? Azon sopánkodni, hogy tulajdonképpen semmi sem változott?
Mert iszonyatosan kellett ez a rendszerváltás. Tagadhatatlanul. És nagy remények voltak a levegőben biztosan. Aztán jött a kopp.

Úgy tűnik, túl sok volt az elvárás a demokráciától, ettől a kurta-furcsa rendszertől, ami a legrosszabb, de aminél még nem találtak jobbat, csak hogy Churchill szavait idézzem eszünkbe.
Azt hihette a magyarság, hogy meg fog változni minden. De a régi szokások nehezen pusztulnak ki. Ezért látunk mindenhol ügynököket, ezért dolgozzuk fel unos-untalan képről-képre ugyanazokat a személyes traumákat, amit az a negyven év okozott. Ha úgy tetszik, fontos tisztító e folyamat.

De ilyen sokszor, egymás után, ráadásul legalább tizenöt év intenzív terápia után? Ezeknek a szocialista rendszer sebeit gyógyítani igyekvő írásoknak alig van több foganatja, mint a Terror Háza Múzeum előterében annak az ötven körüli férfinak, aki elcsukló hangon, könnyek között tizenéveseket, hóhért és pribéket emleget, egy szájbarágós tanulságot motyogva a megbocsátásról és a „Felejteni nem szabad!” című irányelvről.

Először szívbe markoló, másodszor belesüllyed a lélekbe, harmadjára ismét tudatosul, és a negyedik alkalomtól kezdve meg roppant idegesítő. Aztán amikor ötvenedjére is rákezdi, az időközben kultúrfogyasztásra nevelt hallgatóság egyik fülén beröpül, a másikon meg ki, felülírva és kitörölve minden eddigi érzelemmorzsát.

Senkinek sincs egyszerű és biztosan ható gyógyszere a rózsaszín szemüvegű nosztalgikus komédiák és a szocialista szellemvasút újabb és újabb kísértései ellen.
Azonban annyi jól megírt történet folyt át az olvasni még szerető magyarokon, hogy lassanként ellenállóvá válunk azzal szemben, aminek a velőnkig kéne hatolnia, mélyen kellene beégnie, hogy sose felejtsük a leckét.

De nem ismétléssel. Úgy csak szórul-szóra azt fogjuk visszamondani, amit megtanultunk, de lélek nélkül, elidegenülten, mintha nem is a saját Kárpát-medencénkre néznénk, hanem egy skanzenre, amiben minden házat, minden intézményt darabjaira nyestek és áttelepítettek egy múzeumba.
Nem kéne jegyet váltanunk a saját színielőadásunkra, nem kéne ugyanazoknak a szófordulatoknak az ismétlésével a régi lemezt feltenni újra (hmmm, csak nem egy Goethe-darab soundtrackjét hallom?).

Nem jó megoldás, bár igencsak férfias a kötetben igen nagy hangsúlyt kapó alkoholizmus sem. Burus János Botond beszédes, az etil-alkohol képletét címbe foglaló és a szeszt középpontba tévő kötetzáró írásban a fiatal, ambiciózus törzsorvost egy aprócska faluba veti a sors, ahol az összes megismert szereplő depressziós és alkoholista.
Esik az eső, könnyeznek az emberek, és senki sem mer, vagy tud kitörni az egyhangúságból. Mindenki beleragadt a faluba.

Alkoholistára emlékezünk Báró László novellájában is. A napi öt liter borszerű folyadékot magába döntő János zárkózottságát a szomszéd narrátor próbálja visszatekintésében megtörni, hol szimpóziummal, hol anekdotázgatással, hol pedig a padlás feltárásával, ahol az elmúlt évek összes fontosabb kegytárgya felhalmozódott (kitüntetések, emlékérmek, domborművek, és persze: a címadó tantusz).
Aztán a csereberék, barterek és még több kannásbor után Jánosunk az örök kövidinkamezőkre távozik, narrátorunk pedig az emberi kapcsolatok értéktelenségéről, az egymáshoz és az egymásnak tartozásról elmélkedik halála kapcsán.

Gyurkovics Tibor novellahőse sem a szeszkerülők gyöngye. A 2005 szentestéjén lezajló telefonbeszélgetés-dráma a kommunikáció nehézségeiről szól a széttöredezettség jegyében.
Négy és féloldalnyi az-másnapos antikarácsonyi hangulat. Pontpontpont.

És a kötetet elolvasva megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy van-e bármilyen kiút, nyílik-e kilátás ebből az önmagát depressziójába lovalló túlélési mámorból? Talán épp ennek kérdésnek az önálló megválaszolása a könyv íratlan üzenete ennek kornak.