Jacqueline Wilson: Micsoda anya!
Írta: Galgóczi Móni | 2007. 01. 27.
Mama, papa, gyerek(ek) – esetleg némi házikedvenc. Általában ilyen egy normális, de legalábbis hagyományos, a társadalmi normáknak teljes mértékben megfelelő család. Ahol van otthon tévé, videó, hifi, telefon. Ahol minden nap van mit enni, és ahol nem az az ünnep, amikor a postás kihozza a segélycsekket. Ahol…
Sokáig lehetne még sorolni, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Jacqueline Wilson regényében – ahogy azt tőle már megszokhattuk – minden másképpen van.
Kezdjük a mamával. Legyen az ő neve Marigold. Legyen neki valami „divatos”, de mindenképpen „modern” betegsége, mondjuk mániás depresszió. Mivel ez nem elég „színes”, legyen valami különleges ismertetőjegye. Mondjuk az egész testét beborító színes tetoválások megteszik.
Folytassuk a papával. Bár jelen esetben a többes szám a helyénvaló. Merthogy papából rögtön kettő is van (mindegyik lánynak egy-egy), de nem sűrűn fordulnak elő a családi fészekben. Merthogy nem élnek együtt.
Most pedig jöhetnek a gyerekek.
Akad egy 13 éves forma leányzó, aki sokáig nagyon örült annak, hogy ők mások, mint a többi ember, de most már elege van belőle. Normális életet szeretne élni. És szeretne végre megismerkedni az édesapjával. Ő Star.
Aztán van itt még egy 10 éves forma kislány is, aki szerint az ő anyukája a legszuperebb és leggyönyörűbb anya, csak ne maradna ki éjszakára, ne viselkedne sokszor olyan furcsán, és ne inna annyit. Akit rendszeresen csúfolnak az iskolában, és akinek sokáig egyetlen barátja sincs. Csak vágyai. Ő Dolphin.
Házikedvenc jelen esetben nincs, ám adott egy undok szomszédasszony, aki állandóan a családgondozót akarja hívni, néhány elviselhetetlen osztálytárs, kellemetlenkedő tanárok, Dolphin egyetlen barátja, egy rendkívül kedves nevelőanya (és a hozzá tartozó „család”), valamint egy nagy halom bonyodalom.
Jacqueline Wilson regény „gyermeki” bájával hol mosolyra, hol könnyekre fakaszt. Mi több, elgondolkodtat. Mégpedig – többek között – a normalitás viszonylagosságáról. Egyesek arra vágynak, hogy különbözzenek másoktól, míg mások azt szeretnék, ha nem tűnnének ki a nagy szürke masszából.
Mindkettő érthető és elfogadható a maga módján. Bár szerintem ebben az esetben is az a legfontosabb, hogy valaki megtalálja az arany középutat.
Megkapóan őszinte könyv, amit tiszta szívvel ajánlok elsősorban a tinédzsereknek, ám felnőttek, sőt, szülők is nyugodtan belelapozhatnak. Ha jó helyen (szerintem csak ilyenek vannak) nyílik ki a könyv, nem fogják tudni letenni. Én személy szerint minden szavát imádtam.
Sokáig lehetne még sorolni, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Jacqueline Wilson regényében – ahogy azt tőle már megszokhattuk – minden másképpen van.
Kezdjük a mamával. Legyen az ő neve Marigold. Legyen neki valami „divatos”, de mindenképpen „modern” betegsége, mondjuk mániás depresszió. Mivel ez nem elég „színes”, legyen valami különleges ismertetőjegye. Mondjuk az egész testét beborító színes tetoválások megteszik.
Folytassuk a papával. Bár jelen esetben a többes szám a helyénvaló. Merthogy papából rögtön kettő is van (mindegyik lánynak egy-egy), de nem sűrűn fordulnak elő a családi fészekben. Merthogy nem élnek együtt.
Most pedig jöhetnek a gyerekek.
Akad egy 13 éves forma leányzó, aki sokáig nagyon örült annak, hogy ők mások, mint a többi ember, de most már elege van belőle. Normális életet szeretne élni. És szeretne végre megismerkedni az édesapjával. Ő Star.
Aztán van itt még egy 10 éves forma kislány is, aki szerint az ő anyukája a legszuperebb és leggyönyörűbb anya, csak ne maradna ki éjszakára, ne viselkedne sokszor olyan furcsán, és ne inna annyit. Akit rendszeresen csúfolnak az iskolában, és akinek sokáig egyetlen barátja sincs. Csak vágyai. Ő Dolphin.
Házikedvenc jelen esetben nincs, ám adott egy undok szomszédasszony, aki állandóan a családgondozót akarja hívni, néhány elviselhetetlen osztálytárs, kellemetlenkedő tanárok, Dolphin egyetlen barátja, egy rendkívül kedves nevelőanya (és a hozzá tartozó „család”), valamint egy nagy halom bonyodalom.
Jacqueline Wilson regény „gyermeki” bájával hol mosolyra, hol könnyekre fakaszt. Mi több, elgondolkodtat. Mégpedig – többek között – a normalitás viszonylagosságáról. Egyesek arra vágynak, hogy különbözzenek másoktól, míg mások azt szeretnék, ha nem tűnnének ki a nagy szürke masszából.
Mindkettő érthető és elfogadható a maga módján. Bár szerintem ebben az esetben is az a legfontosabb, hogy valaki megtalálja az arany középutat.
Megkapóan őszinte könyv, amit tiszta szívvel ajánlok elsősorban a tinédzsereknek, ám felnőttek, sőt, szülők is nyugodtan belelapozhatnak. Ha jó helyen (szerintem csak ilyenek vannak) nyílik ki a könyv, nem fogják tudni letenni. Én személy szerint minden szavát imádtam.