Főkép

Az ember nem egykönnyen szánja el magát egy több mint ezeroldalas, a legtöbb kiadásban két vaskos kötetre szétosztott regénymonstrum elolvasására. Akkor sem, hogy ha tudván tudja: a modernkori irodalom egyik – nem csupán méreteiben – legnagyobb alkotását fogja kézbe, amelyben éppúgy azonosíthatók mindennapi életünkből egyes típusok, ahogy a belőle készült francia film, vagy az azonos című musical is meghatározó volt sokunk felnőtté érésében. A méret mégis lényeges, s jóllehet nem mindenek előtt áll, azzal mindenképpen szembesít minket, hogy egykor kétségtelenül több időt szakítottak az emberek az olvasásra. Ám amint elhárítottuk az első, pszichológiai akadályt, rögtön egy másik bökkenővel találjuk szembe magunkat.


Hugo nagyregényének már az első oldalairól nagyapósan tanító, erkölcsi értelemben oktató jelleg árad, és ezt jó ideje, tulajdonképp már nemzedékek óta nehezen viseli a modernista kiábránduláson és/vagy a posztmodern értékpluralizmuson nevelkedett érzékenység. Ráadásul a forma sajátságaiból fakadóan rengeteg a kitérő, a mellékszál, amitől az amúgy egyszerű vonalú és cseppet sem nehezen követhető cselekmény időnként feleslegesen elkalandozónak tűnhet, hiszen Hugo lényegében kisregénynyi kitérőket engedélyez magának a waterloo-i csata, a zárdák élete, vagy a tolvajnyelv feletti elmélkedésre.

A regény főhőse, Jean Valjean, szabadult fegyenc, akit bűne miatt örökre megbélyegezne, kitaszítana a társadalom, ha nem segítene rajta Digne szentéletű püspöke. Isten szolgálójának döntése azonban nem csupán a további üldöztetéstől menti meg az egykori rabot, hanem lelkét is megvásárolja vele a jónak. Évekkel később Jean Valjean Madeleine álnéven kezd vállalkozásba, majd arat komoly üzleti sikereket Montreuil-sur-Merben. A jóságos és önzetlen Madeleine apóból lassanként Madeleine úr lesz, és tisztelete egyre növekszik, mígnem szembekerül Javert rendőrfelügyelővel. Valjean bukása súlyosan érinti egy rengeteg igaztalan sorscsapástól sújtott, végső elkeseredésében saját testének áruba bocsátására kényszerült asszony, s vele együtt kislányának, Cosette-nek jövőjét.

Ahol pedig nő kerül a képbe egy regényben, ott szinte elkerülhetetlen a szerelem – többnyire a szerelmi háromszög – témája. Így Cosette is komoly lelki tusakodások okozója lesz. Mint minden reménytelen szerelmi élethelyzetet, a problémát ezúttal is a halál, ez esetben az 1832-es párizsi forradalom oltárán feláldozott élet oldja meg. Hiszen A nyomorultak társadalomerkölcsi témákat feszegető (viszonylag kevéssé rejtett) tematikus áramlata óhatatlanul az erőszakos társadalmi jobbítás kísérletében csúcsosodik ki. Az utcai harcok során megmentett Javert meghasonlottsága, mely hasonlóképp a halál ölébe vezet, csupán megerősítést ad a bűn és tisztaság, az írott törvény és a természetből fakadó jóság feloldhatatlan ellentétének.

Noha a történet a körülmények szerencsés együttállása mellett szinte ellenállhatatlanul magával sodor, sok helyütt - mai szemmel nézve - túlzottan is didaktikus, idealista. Ráadásul idealizmusa ugyanaz, ami egykor Marxból is kihozta a kisemmizettek, a proletariátus sorsán javítani akaró forradalmi vágyat; és ma már tudjuk, hová vezet a nagy német gondolkodó eszméinek gyakorlatba való áttétele. De talán épp ezért az eszmeiségért szeretjük Hugót, vagyunk képesek azonosulni hőseivel. Hiszen valahol mélyen mindnyájunkban megtalálható az elesettek iránti irgalmasság, egyfajta védelmező ösztön, ami a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésének irányába hajt bennünket.

Ha mégis mindenáron valós képre vágynánk az emberi természetről, A nyomorultak helyett olvassuk inkább Arthur C. Clark és Gentry Lee lehangoló sci-fijét, a Rámakert-et (Garden of Rama). De vajon tényleg mindig a valóság kell nekünk?