Bor, mámor, Provence (film)
Írta: Uzseka Norbert | 2006. 12. 03.
Kezdjük azzal, hogy bár Peter Mayle írt előbb könyvet Provence-ról, mint Joanne Harris (aki a Csokoládé című remek regény szerzője is), mindenesetre utóbbi Szederbor című, 2000-ben megjelent műve nagyjából ugyanazt a sztorit adja le, mint ez a film, ami Mayle 2004-es regénye alapján készült.
Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.
Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provence (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort).
Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scot rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re).
Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provence-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy halban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).
Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provence-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását.
Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa.
És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok.
Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.
Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provence-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.
Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók, illetve filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie, vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába....
Kapcsolódó írások:Csokoládé
Ötnegyed narancs
Partvidékiek
Csokoládécipő
Urak és játékosok
Bársony és keserű mandula
Rúnajelek
Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.
Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provence (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort).
Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scot rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re).
Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provence-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy halban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).
Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provence-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását.
Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa.
És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok.
Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.
Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provence-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.
Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók, illetve filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie, vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába....
Kapcsolódó írások:Csokoládé
Ötnegyed narancs
Partvidékiek
Csokoládécipő
Urak és játékosok
Bársony és keserű mandula
Rúnajelek