FőképHabár átfogóbb értelemben a manga elődje már a XII. században megjelent (akárcsak az európai képregény elődje, a szenteket ábrázoló, szövegbuborékos táblakép), a XVIII. század végétől pedig ténylegesen ezen a néven emlegették, a mai manga-stílus a II. világháború utánról eredeztethető, amikor Osamu Tezuka orvosdoktor az amerikai (Disney ihlette) képregény-rajz elemeit az évszázados ukiyo-e hagyománnyal vegyítette.

A sors érdekes fordulata, hogy a globalizáció, különösen az internet elterjedése, a japán cégfelvásárlások sora az Egyesült Államokban, valamint az anime térhódítása a specializált televíziócsatornákon a képregény mangásodását hozta magával.

Manapság egyre több olyan amerikai képregénnyel találkozni – elég a Star Wars gyerekeknek szóló rajzolt füzeteit említeni –, melyekben a manga tipikus elemeit, a hatalmas szemeket, a kihangsúlyozott izzadságcseppeket, a sebességvonalakat, a parányi szoknyákat és elővillanó bugyikat, et cetera fedezni fel.
A végső „csapás”: az Amerikában megjelentetett, hátulról előre, jobbról balra olvasandó japán képregény, ami tökéletesen szembemegy a nyugati tradíciókkal.
Ezek egyike a Princess Ai címmel megjelent sorozat, mely immár Magyarországon is megkezdheti hódítását a kiéhezett, erős böjtön tartott itthoni manga-rajongók körében.

A Courtney Love ötletén alapuló cselekmény alig leplezetten a híres énekesnő (a még nála is messze híresebb Kurt Cobain özvegye) vágyainak kivetítése egy fantasztikus világba.
Az sem állna különösebben távol az igazságtól, ha önéletrajzinak neveznénk a helyzeteket és fordulatokat, hiszen Ai hercegnő alakja és zenei ízlése egyértelműen a Hole egykori frontasszonyának vonásait viseli magán, ám a történetnek formát adó üldözöttség és a keresés motívumai inkább LEGO-szerűen egymásba kattanó manga- és képregény-építőkockák mintsem a valóság leképezései.

A cselekmény képlete egészen egyszerű. Ai hercegnő egyszer csak a Földön találja magát, mindenféle emlék nélkül. Egyetlen emlékeztető segíti csupán: egy cifra, címerszerű jelképpel ékített doboz.
Ai elindul tehát megkeresni eredete titkát egy idegen világban, miközben jó szándékú (a lány szexuális vonzerejétől mindenesetre letaglózott) segítők, és gonosz üldözők között kell lavíroznia.
Az egyedüli lehetséges kiútnak a zenei karrier tűnik, és ehhez tökéletes kiindulópont a Cupido Club, a maga romlottan szexuális felhangjaival.

A hercegnőt elfogni utasított démon akár egy vámpírtörténetből is kiléphetett volna, Aiból viszont hiányzik Anne Rice Lestatjának nemeslelkűsége, megkérdőjelezhetetlen zsenialitása és erkölcsi tartása.
A Földre pottyant, merészen kihívó öltözetű, érintetlenségét ugyanakkor foggal-körömmel védő angyali (értsd: ellenállhatatlan) lényt Freud bizonyára valamiféle gyermekkori trauma miatti szexuális fixációval diagnosztizálná, ráadásul a mai tinikre jellemzően képtelen az összeszedettségre és a rendszerezettségre – mindent széthány, az éneklésen kívül szinte csak rombolni tud.

Nehezen (ne kerteljünk: egyáltalán nem) tudok azonosulni Ai hercegnő szakadt-hanyag világával.
Annyit azonban el kell ismernem, hogy Misaho Kujiradou képi világa mindenben követi a több kultúra egymásba olvadásából kifejlődött japán műfaj alapszabályait.
Ai hercegnőt az erotika aurája lengi körül, a szexualitás nem tradíciókba merevedett póz, hanem élő, pillanatról-pillanatra alakulni képes közeg, ahogy maga a főszereplő testi alakja is. Ai ugyanis egy idő után apró szárnyakat növeszt; elkezd valóságos angyallá át- vagy visszavedleni.

Az efféle átalakulás közel sem annyira radikális, mint számos manga és anime nemváltásai, mindenesetre mostanság gyakoribb és elfogadottabb mesei elem a távol-keleti konvenciók keretei között, mint a realistábbá (vagy tán földhözragadtabbá) vált (letisztult?) európai-amerikai fantasztikus történetekben.
Mindebben a valóságtól való rémült menekülést láthatjuk visszatükröződni, ami a technikailag legfejlettebb két világhatalom, Amerika és Japán társadalmának és kultúrájának különös érintkezési pontja lehet.