FőképAz utóbbi ötven év kultúrpolitikájának egyik negatív eredménye Molnár Ferenc (1878. január 12.–1952. április 2.) életművének egyetlen könyvre (A Pál utcai fiúk) csökkentése. Olyan ez, mintha Móricz Zsigmond csupán a Légy jó mindhalálig című művével szerepelne képzeletbeli listánkon, s szó sem esne az Árvácskáról, az Úri muriról, és a Hét krajcárról. Ugye milyen képtelenség?

Márpedig Molnár Ferenc a maga korában népszerű írónak, és főként színpadi szerzőnek számított, aki nem csak közönségét ismerte alaposan, hanem képes volt mondanivalóját szórakoztató formában papírra vetni. Példának okáért itt van ez az idegenben játszódó, szerelmi háromszögre építkező történet, ami cseppet sem mulatságos, ellenben hitelesen ábrázol pár fiatalt, akiknek élete az összeismerkedés előtt sem volt könnyű (kivéve Irmát), de a véletlen találkozás révén nem csak jövőjük változik meg, hanem ők maguk is.

Molnár Ferenc jó ízléssel kikerüli a „gazdag lány-szegény fiú találkozik és ebből jó kis heppi befejezés lesz majd” megoldást. Ehelyett komolyan, már-már lélektani alapossággal tárja fel előttünk a résztvevők lelkivilágát (Aurél-Judit-Irma). Főként a húszéves Irmát ismerjük meg, aki romlatlan fiatalként, a felnőtt nővé válás küszöbén toporgó, az élet dolgaiban járatlan, az ábrándozásnak és az álmodozásnak még teret engedő nemzedéket szimbolizálja.

Kinek mit jelent a szerelem, mire képes ennek érdekében, az érzelmi kapcsolatokban mennyire meghatározó a vagyoni helyzet, miként változnak meg idegen ég alatt az emberek, akik idehaza vélhetően sosem kerülnének hasonló helyzetbe? Megannyi kérdés, melyekre nincsenek egyszerű válaszok.

Olvasás közben azon töprengtem, mennyire szól ez hozzánk, a majd két generációval későbbi magyarokhoz. Elvégre a vagyoni különbségek talán már nem jelentenek akkora akadályt a párkapcsolatokban, és a külföldön pihenő tehetősek nem igénylik szolgálatkész honfitársaik idegenvezetését. Szóval akkor ez most kultúrtörténeti érdekesség, vagy máig érvényes mondanivalót hordozó szépirodalom?

Nos, mire eljutottam a keserédes búcsúzáshoz, már megtaláltam a választ: számomra ez a regény mindenképpen szépirodalom, mivel a szórakoztatás mellett ott van benne a tükör, amiben olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk.