FőképA „Veszélyes övezet” sorozat eddig megjelent kötetei között már szerepeltek sivataghoz kötődő személyes visszaemlékezések (Bátraké a holnap és A hosszú menet), de erről a csodálatos szépségű vidékről még bőven van mit mondani.

Ezúttal egy szimpla útikönyvet vehet kézbe az érdeklődő, s ez ugye alapban felveti a kérdést, miért van helye ebben a sorozatban Michael Palin (korábban Monty Python tag) jól előkészített utazgatásáról szóló személyes naplónak?
Miféle veszélyekkel kell szembenézni a BBC támogatását élvező, rendezett anyagi háttérrel bíró forgatócsoportnak a sivatag homokdűnéi között?

A választ annak rendje és módja szerint megkapjuk a könyvből, hiszen a tizenhatezer kilométeres út során bejárják a Maghrebnek, arabul nyugat országának nevezett területet, amelynek egyes részein a közbiztonság inkább fogalom, mintsem kézzelfogható valóság.
Ott van ugye Marokkó és a Polisario évtizedek óta húzódó határvitája, Niger és Algéria közötti területet sajátjaként uraló Mohtar ben Mohtar (akit Üvegszemként, és Félszemű Luarként is emlegetnek), hatalmát hadsereggel biztosító hadúr.
Háborús aknamezők, népcsoportok közötti ellentétek, és ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van az emberpróbáló Szahara.

Mivel az utazás 2001. február és 2002. február között zajlott, a WTC tornyok elleni merénylet után a hozzátartozók betegre aggódták magukat a mohamedán országokban bóklászó fehérekért (szerencsére a helybéliek a világpolitikával mit sem törődve fogadták az utazókat).

Miután a sorozatba bekerülés jogosságát megállapítottuk, foglalkozzunk kicsit a koros világvándor szerepét betöltő Michael Palinnal. Igazi angol jelenség (1943. május 5-én született Sheffieldben), aki főként színészként vált ismertté, köszönhetően a Monty Python csoport sorozatainak és filmjeinek (Gyalog galopp, Brian élete, stb.).
Később világjáró filmeket készít, amelyek idehaza is láthatóak voltak a képernyőn, illetve könyv alakban is megjelent pár közülük.

Az idősödő világpolgár fő ismérvei a nyitottság és megértés, valamint a humor. Ezek teszik egyénivé műsorait, amelyekre inkább a helybéliek iránti kíváncsiság, mintsem az útikönyvek által előírt kötelező látnivalók felkeresése jellemző (persze vannak kihagyhatatlan programpontok).

Mindez teljes mértékben igaz jelen afrikai útjára is, ahol egyetlen mondattal képes humorossá tenni az amúgy komor helyzetet, és nem rest viccelődni vendéglátóival a kulturális különbségeken. Ráadásul a könyvbe számos olyan részlet is bekerült, ami érthető módon elsikkadt a televíziós sorozatban.

Akinek mindez nem lenne elég, az megannyi érdekes adalékot kap az ottani világról. Miért építettek a kínaiak országutat Mauritániában? Miként isszák a teát a Szaharában? Hogy fest egy ifjú wodaabe legény a gerewol ünnepen?
Tiszta egzotikum az egész, arabok találkoznak feketékkel, miközben őslakos berberek és tuaregek tartják szemmel az erre járó idegeneket. S bár azt nem mondom, hogy kedvem támadt végigjárni ezt az utat, olvasni élmény volt.

Ajánlott irodalom: Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok
Balázs Dénes: Kölcsönautóval a Szaharában

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Szahara
Himalája
Hemingway nyomában