Főkép„Az irodalom eszmék, áramlatok hatása alatt áll, s hű tükre a társadalomnak, honnan alakjait veszi” - írja Ady Endre, a magyar modernizmus egyik legellentmondásosabb zsenije, a szeretve gyűlölés lírává szelídítője és a nemzeti örökséget elsődlegesen a parasztságban megőrződve látó elitizmus szószólója.
Gondolatiságának kettőssége az élet minden szintjét átjárta, a nőkhöz és az italhoz fűződő viszonyától politikai és nemzeti-erkölcsi meggyőződéséig.

Ady irodalma tökéletes példája saját, ám közel sem sajátos megállapításának. A tőle, írásaiból összeszemezgetett életbölcseleti gondolatok egy megcsömörlött, haladásra képtelen társadalom képét rajzolják ki.
Ady nem fél ostorozni a magyarság renyheségét. Rajta kívül csak kevesen, legfeljebb komoly írók mertek papírra vetni olyasmit kis hazánkról, mint: „Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet”.
Vagy hogy: „Még a hazafiaskodás ravasz, örökös fölpaprikázása is egyenesen ezt a sötét célt szolgálja. Hogy a különben is elrenyhített magyar fej ne gondolkozzék”.

De kijut általában az emberiségnek is, melynek „nagy átka” Ady szerint a dogma. Hiszen: „A dogma, a mindenféle dogma tette, s teszi a föld legszerencsétlenebb lényévé az embert. A csökönyös, a hagyományos, a megfoghatatlan, emberbutító, kötelező vélemények csordája”.
Nem egyszerű modernista kikelés ez az elgépiesedett világ valójában kivédhetetlen elidegenedése ellen. A tehetetlenségbe, tunyaságba merevedett apró lélek feddését fedezhetjük fel Ady szavaiban, az aprólelkűekkel szemben pedig talán csak az érzékeny, gondolkodó és gondolkodásra ösztönző művész mozdíthatja előbbre a világot.

Önkényes válogatás bármiféle füveskönyv, hiszen a művekben, de talán még a levelekben megszólaló költői én sem mindig azonos a költővel.
A kimazsolázgatott, természetes környezetükből kiragadott, és épp ezért nem egyszer ellentmondásos szövegfoszlányokból mégis képet kapunk egy elméről, egy bölcseleti rendről, amely egyetlen alkotóhoz tartozik, tartózhat csupán.
Szerencsés esetben pedig ez a rend egy adott korszak - a költő, író korának - hűséges tükre, amivel összevetve saját életünkről is teljesebb képet alkothatunk, végre is minden csak mással összevetve jelenthet valamit.

Ady világképe lehangoló. Felháborít sokakat, akik nem mernek szembenézni a minket körülvevő világ kicsinységével és kicsinyességével, egykor talán nagy nemzetünk elzüllésével, mely hanyatlás nem a közeli múltban kezdődött.
A nyitottabb elmék azonban sok megfontolnivalót, és rengeteg gyönyörűséget lelhetnek a csodásan megfogalmazott - nyilván nem e célra szánt, mégis filozófiai mélységben értelmezhető - szentenciákban és aforizmákban.