FőképMagyar szerző? Világhírű? És még sikeres is? Ha megkérdeznék az utca emberét, nem valószínű, hogy akár egyetlen ilyen magyar írót meg tudna említeni.
Mégis, az örökösök hiányának, és így a jogdíjfizetési kötelezettségek megszűnésének köszönhetően, az Agave Kiadó elérkezettnek látta az időt, hogy valamivel több, mint hetven évvel első kiadása után újra megjelentesse az egykor népszerű, mára már elfeledett szerző, Körmendi Ferenc 1932-ben egy nemzetközi regénypályázatra elküldött díjnyertes alkotását.

A budapesti kaland, szemben előzetes várakozásaimmal, ma is érdekes és aktuális sztori, melynek főhősével a napjainkban egyre többen azonosulhatnak. A történet ugyanis egy fiatalemberről, Kádár Antalról szól, aki a ’10-es évek végén a szerelemtől és a tudásvágytól hajtva elhagyja Magyarországot, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban.

Első, kósza ötlete okán Bécsig jut, ahol letelepedik, hogy mérnöknek tanulhasson, de a kezdeti kemény munka, és az azt követő sikerek után szerelmes lesz egy jegyben járó osztrák lányba, akit vőlegénye elhanyagol.
A szerelem dúl, legalább is addig, míg meg nem ismerkedik a bécsi általános kórházban egy ápolónővel, Gerda Buhrral, és egy illusztris fiatalemberrel, Paul Pauli-Hessleinnel. Az izgága, művelt Paul ébreszti rá főhősünket kórházban eltöltött közös napjaik során az élet igazi zamatára.

Majd felgyorsulnak az események. Egy újabb epekedő szerelem után Kádárt villámcsapásszerűen éri, hogy újdonsült barátja, Paul Londonba készül, és Kádárt is magával akarja vinni.
Miután az angol fővárosba kerülnek, kicsapongó életvitelüknek köszönhetően főhősünk tragikus eseményeknek lesz szemtanúja, melyek végül az egyhangú, dolgos hétköznapokba kényszerítik.

Azonban ő ekkor sem adja fel, hanem minduntalan magyarságát próbálja felhasználni, hogy jobbra forduljon sora. A kitartó munkának meg is lesz az eredménye: a külföldre beházasodott Szabó Ilonka, azaz Mrs. Myers meghívja Kádárt a dél-afrikai Port Elizabethbe mérnöknek.

És igazán itt kezdődik el a kerettörténetben felvetett budapesti kaland. Ugyanis Kádár egykori pesti iskolatársai rábukkannak külhonba menekült osztálytársuk fényképére az egyik lapban, mire elkezdődik a spekuláció: mindenki fondorkodik, hogyan részesülhetne maga is ennek a tehetős embernek a sikeréből.
Végül, közös döntésre egy kedélyesen megírt levélben meghívják egykoron utált és kiközösített társukat, aki rááll az útra.

Bár nagyon távolinak tűnhet nekünk a ’30-as évek világa, sajnos rá kell ébrednünk, hogy Körmendi ecsetvonásai ugyanazt a kicsinyes, nyerészkedő emberekből álló magyar társadalmat, ugyanazt a megalázkodó, számító és belterjes magyar mentalitást rajzolja meg, amely még ma is sajátunké.
Ugyanazok a pozícióharcok, ugyanaz a kisszerűség, mintha nem is hetven évvel, de legfeljebb hét évvel ezelőtt született volna a mű.

Ez nem az a regény, mely igazi, magyarságára büszke hazafit nevel az egyszeri honpolgárból, ami jól is van. Mert mindig kellene, hogy legyen egy, a Körmendiéhez hasonló, az önkritikától sem mentes, cinikus hangú és szemléletmódú alkotó, aki rámutat arra, kik is vagyunk valójában. Még ha felháborító is.

(Lábjegyzetként azt még hozzátenném, hogy a kiadó, igen tisztességes módon eljárva, minthogy az író jogutódjait nem találta meg, egy ösztöndíjat hozott létre, melyből egy külföldi magyar gyermek magyarországi tartózkodását fizetik. Bár több ilyen gesztust tennénk mindannyian!)