FőképNyolcvannyolc áprilisa volt, Lilka megint elutazott két hétre. Megígérte, hogy ősszel megtartjuk az esküvőt. Végre. De lehet, hogy csak viccelt, akkor már semmi sem volt egyértelmű. Apám egy éve nem élt, az újságból tudtam meg, a gyászjelentésből, el tudod képzelni? Akkor elkezdtem inni egy kicsit, vagyis, az igazat megvallva, nagyon is sokat, most legalábbis úgy látom, de Lilkát mintha nem zavarta volna. Csak egy ígéretet csikart ki belőlem, hogy ne igyam le magam házon kívül. Úgyhogy otthon vedeltem. Háziasított férfi. Állítólag a tébémet is fizette, ehhez mit szólsz? De nem vagyok biztos benne, abszolúte nem érdekelt. Valamiféle mennyei mozdulatlanságban állapodott az életem, átéreztem, milyen boldog egy növény, amikor csak úgy van. Édes rabság, azon nyugszik, hogy függőségben élsz valakitől, aki minden kívánságodat teljesíti. Aki mindenben támogat. Remek hangulatban vagy, pompásan érzed magad. Ha rossz a kedved, annak biztos oka van. Megüthetsz, ha akarsz. Levetkőztethetsz, ha akarsz. Ehetsz kézzel, ha akarsz, turkálhatod az orrod, hanyatt vághatod magad, mellébeszélhetsz. Ugyanakkor – Lilka igazából, színlelés nélkül összeráncolja a szemöldökét, és én máris érzem, hogy elmegy a kedvem attól, amivel felbosszantottam. Mert az ember nem veszíti el ezt a végtelen, de külső erőkkel korlátozott szabadságát konkrét ok nélkül. És a szabadság olyan végtelen volt, hogy semmiféle ok nem volt elég konkrét. Néha azt hiszem, ilyesmit érezhet az embrió az anyja hasában. Ezért sír olyan keservesen, amikor világra jön.
Szóval Lila elutazott; ha arra vagy kíváncsi, nem voltam-e féltékeny vagy pont fordítva, nem képzeltem-e el, hogyan szerelik szét, akkor elárulom: nem, akkor már olyan voltam, mint egy narkós, elég volt az a tudat, hogy velem lesz, és nem számított semmi más. Csak érezzem az illatát, nézhessem, megérinthessem, néha szeretkezzünk, és biztos lehessek benne, hogy nem változik semmi. És végigihassam azt a pár napot, amíg nincs velem, hogy hamarabb elteljen. Szóval lementem a boltba vodkáért és cigarettáért, kora este volt, amikor egyszer csak lefékezett mellettem az a szürke BMW, amelyet már ismertem, berántottak, és huss! El tudod képzelni? Így vittek magukkal, én meg arra gondoltam alkoholmámoromban: Lilát akarták elrabolni, most meg, mit tesz Isten, engem raboltak el. A végén még kiderül, hogy én vagyok automata. Aztán alighanem kaphattam egy injekciót, mert elaludtam. Egy ház alagsorában tértem magamhoz. Sötét volt. Halt láttam magam mellett, lámpát tartott a kezében. Sajnálom, mondta, szabályellenes ugyan, de mutatok valamit. Sikerült behatolnunk a raktárukba. Fent van a vezérlőközpont, itt meg a bázis. Lehet, hogy megrázó lesz. Ember, szabadulj meg tőle, még nem késő. Magamnál voltam, bár őszintén szólva eléggé zúgott a fejem. Rám szóltak, hogy álljak föl, és ne csapjak zajt. A másik fazon az ajtónál matatott; kinyitotta valamivel, de az nem látszott kulcsnak. A sofőr lehetett, aki idehozott, mert a másikat, aki útközben mellettem ült, sehol sem láttam. Bementünk, aztán le a lépcsőn, elhaladtunk valami lomtár mellett, el sem hinnéd, egész kollekció volt ott lyukas harmonikákból. Aztán még egy ajtó, azzal megint vacakolt egy darabig a fazon. Most, hogy elmondom, nekem is hihetetlennek tűnik, de amikor egy ponton eltűnődtem, mitől olyan biztosak, hogy nem csapok zajt, akkor vettem észre, hogy az én derék Hal barátom nem csak a lámpát tartja a kezében, van ott még valami kemény, amivel taszigál, és ez egy hangtompítós pisztoly. Színtiszta lidércnyomás.
A második ajtó mögött megint állványok, csak ezek letisztogatott, jóval mélyebb polcokkal, és az egész olyasmi…
(Forgatta a szájában a szót, láttam, ahogy formálja a szája, így akarja elhárítani a félelmet?, a fájdalmat?, a hitetlenkedésemet? Vagy egyszerűen színpadi hatásszünetet tart?) – Olyasmi volt, mint Csipkerózsika kuplerája: rengeteg szépséges leányzó egymás mellé fektetve. Legalább tucatnyian voltak, más-más ruhában, de mindegyiket orkánkabáttal takarták le, nyilván azért, hogy ne porosodjanak. Voltak férfiak is, azt hiszem, jó kiállású példányok. A folyosó kiszélesedett, nagy terembe értünk, amelynek középen feküdt egy ilyen fazon, mint egy ravatalon, deréktól lefelé meztelenül, de a csípője és a nyaka közt nem volt rajta bőr, bordái alól vezetékek, nyomtatott áramkörök, tranzisztoros lemezkék vagy micsodák látszottak ki nagy összevisszaságban. Schwarzenegger táskarádióval keresztezve. Figyelj, nem hinném el, ha nem láttam volna. De láttam. Kísérőim kotorásztak egy darabig; amikor észrevettem azt a figurát az emelvényen, olyan képet vághattam, hogy Sterling leeresztette a pisztolyát. Mutatott egy testet az alsó polcon, a haverjai megragadták ezt a lányt, aztán elindultunk vissza. Kifelé menet Sterling megfogta a könyökömet, a szája elé emelte a pisztoly csövét, érted, így intett hallgatásra, aztán az ajtó mellett fekvő három testre irányította a fényt, és az a három test három egyforma Lilka volt egymás mellett. Sokkolt a látvány, érted? Erre a folyosó felől odajött a harmadik fazon, aki mellettem ült az autóban, és megint belém szúrt valamit. Elaludtam. A házunkban tértem magamhoz, a lépcső alján, a karomnál fogva vonszolt föl a második emeleti szomszédasszony, akinek az a nagy kutyája volt, zsörtölődött közben, de olyan együttérzéssel, olyan szépen – tudod, már csak Wolában éreznek így együtt az asszonyok az iszákosokkal – Maga aztán jól kiütötte magát, szomszéd úr, segítsek bemenni?
Nagyon féltem, hogy ha Lilkának a fülébe jut valami erről a jelenetről, úgy tekinti majd, hogy felrúgtam a megállapodást, és az igazat megvallva meg is fenyegetett, akkor egyszer nagyon keményen, hogy ha házon kívül leiszom magam, akkor kihajít. Szóval annak ellenére, hogy nem az alkohol volt a bűnös, a biztonság kedvéért nem ittam többet, meglapultam, mint egy nyuszi. De Lilka nem jött vissza. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Akkor már tudtam, hogy nem jön vissza. Felszívódtak azok az alakok is, akik őriztek minket. Nekem meg fogalmam sem volt, hol van az a raktár. Mászkáltam Varsóban, kerestem Lilkát. Krisztusom, mennyire szerettem volna megtalálni! Hiszen nélküle rokkant voltam. Éjszakára visszamentem a Żelazna utcába, és nyüszítettem, hogy jöjjön vissza. De nem jött. Talán megtudták, hogy lebuktatták őket az amerikaiak, és lefújták az egész akciót. Ilyeneket tervezgettem: ha tudnám, hol van az a raktár, akkor behatolnék oda, felőlem őrizheti a teljes Vörös Hadsereg, nem csak az az egy szál őr, akit nyilván elaltattak vagy megmérgeztek CIA-s baratáink. Elmentem a hadkiegre is, de ott csak annyit mondtak, hogy Lila hónapokkal azelőtt felmondott, és nem tudnak segíteni. Most bántam meg, hogy annyira megbíztam benne, és nem lestem ki, melyik bérházba járt állítólag titokban, bejártam az egész utcát – nem jutottam semmire. Elmentem Podkowa Leśnába: megtaláltam Władek villáját hét lakatra zárva, a szomszédok azt mondták, a tulajdonos külföldre szökött az egész családjával. Tűt kerestem a szénakazalban. T. asszonyhoz, akivel összetalálkoztam akkor Władeknél, nem mehettem el, hiszen amíg zajlott ez a história, minden kapcsolatot megszakítottam a zenei élettel, és még Lila kedvéért sem csinálhattam bohócot magamból. Tökéletesen, a legteljesebb mértékben magamra maradtam. És, tudod, akkor jutott eszembe Gdynia.
Tudom, hogy agyrém, mert az élettörténetei eleve kizárták egymást. Ha valóban láttam őt több példányban abban a pincében, akkor nem ismerhetik a tengerparti örömlányok. De amikor az ember ilyen eszeveszetten vágyakozik, ha úgy érzed, egy napot sem élsz túl, még csak nem is a másik, hanem a puszta remény nélkül, hogy találkozol vele egyszer, akkor az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodsz. Azon a pénzen, amit a bárszekrényben találtam, vettem egy gépzongorát, emlékbe, hogy kedvenc automatámra emlékeztessen, de maradt még Esperalra és egy Gdyniába szóló vonatjegyre. Ja, és persze bejelentettem az eltűnését a rendőrségen, mert eszembe jutott egy keserű emlék: amivel az a rendőr hencegett, hogy ez itt nem New York, és elkapnak minden bűnözőt. Tudom, hogy ostobaság volt, hiszen nem az amerikaiak rabolták el, hanem az oroszok szakították félbe a kísérletet, igaz? Mellékesen jegyzem meg, valamivel több mint három év után. Néha azon keseregtem, hogy ha arra a kérdésére, “mikor nem térhetek már vissza a színpadra”, azt feleltem volna: “tíz év múlva”, nem pedig három év múlva, akkor még most is velem lenne…
Hónapokig maradtam Gdyniában, és megismerkedtem szinte minden kikötői és szállodai kurvával, beleértve az öregebbeket is, akik kapualjakban dolgoznak, és, tudod, ők megértően hallgattak, mert állítólag nem ez az első eset, hogy egy kuncsaft kutatásba fog, nemegyszer dicsekedtek, hogy némelyik tényleg beléjük szeretett, de egyikük sem tudott segíteni. És még egy fénykép sem volt nálam. Soha nem csináltam róla képet. Otthon nem volt fényképezőgép, nem tudom, miért, valahogy úgy éreztem, így lesz mindörökké, és a négy év alatt eszembe sem jutott, hogy lefényképezzem. Illetve mégsem! Egyszer, talán a névnapomra fényképezőgépet kértem, ő csak húzta a száját, hogy nem szereti, én meg nem erősködtem. Mindig mindenben engedtem neki, még jobban, mint anyámnak, mert minden kényszer nélkül tettem, szolgáltam, mint egy öleb. Hal mondta egyszer, hogy beledolgoztak valami speciális anyagot Lila bőrébe, szóval az a vanília, érted, vegyszer volt. Magam sem tudom. Lassan elvesztettem a reményt, de lassan hozzászoktam a hiányához is. Albérletben laktam, és ki kellett alakítanom az életemet. És akkor, nem fogod elhinni, összefutottam az utcán Barbarával.
Kiderült, hogy a Zenés Színházban hegedűs, és éppen zongorakísérőt keresnek. Otthon zongorázgattam egy keveset a magam örömére, és ennyi elég is volt: fölvettek. Egyébként nem tudom, lehet, hogy Barbara protezsált ilyen hatékonyan. Viszonylag normális életet kezdtem élni. Viszonylag. Újra kellett tanulnom az emberi kapcsolatokat, ki kellett találnom valami mesét, mivel töltöttem az időt, miután befejeztem a tanulmányaimat. Tudomásul kellett vennem, hogy várnak tőlem valamit, ismét meg kell felelnem, engedelmeskednem kell nekik. Erőt kellett vennem magamon, közeledni hozzájuk. Érted? Egy különös ismerősöm bánt velem a legkedvesebben, az utcán szólított le, beszélgettünk pár percig, aztán még találkoztunk néhányszor, szépen nézett rám, bár ő maga nem volt nagy szépség. Egyébként talán még lett is volna esélye, de Lilka után nekem… Voltak futó kalandjaim, egy-egy éjszakára ágyba bújtam valakivel, de úgy tűnt, ezt a lányt nem érdekli az ilyesmi, és végeredményben engem sem érdekelt. Úgyhogy nem éltem bele magam, ő pedig megérezhette ezt, mert egy nap nem jött el a megbeszélt kávéra. Agyő.
Kezdtem fölengedni, még Lusiát is fölhívtam, megkérdeztem, hogy van a mama. Lusia úgy beszélt velem, mint egy kutyával, a szokásosnál is többet káromkodott, de végső soron nem csapta le a kagylót, és ezért hálás voltam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy pofákat vágjak. Megtudtam, hogy anyám beteg, de biztos nem akar látni. Gondoltam, meglátogatom a hétvégén, hiszen nem bánhatunk ellenségként egymással. Talán attól ijedtem meg, hogy nem bocsát meg a halála előtt. Nézd, nehéz ma már megállapítani, mi az, amit előre láttam, és mit teszek hozzá utólag. Aztán mégsem mentem el Varsóba. Még túl nehéz lett volna.
Összebarátkoztam valamennyire Barbarával. Férjnél volt, született két gyereke, meghízott, sokszor magam sem hittem, hogy olyan fájdalmas és izgató volt az emléke hosszú éveken keresztül. Elüldögéltünk egyszer, valamelyik premier után, ő már jól kiütötte magát, én józan voltam az Esperal miatt, de valahogy elkeseredtem, el is érzékenyültem, és mesélni kezdtem neki, méghozzá elég óvatosan, hogy annak idején úgy bámultam, mint egy festményt – annak tartottam. És mit gondolsz, mit csinált? Kitört belőle a röhögés, mert ilyen nagypofájú trampli lett, főleg ha bevodkázott, és azt mondta: Adam, én akkoriban meg voltam veszve a szexért, a fél zeneakadémiával lefeküdtem, csak a kezedet kellett volna kinyújtanod. A mamád talán még tudta is, mert vajon mi másért kért volna meg, hogy próbáljak veled. De te olyan kis nyuszi voltál, aztán egyszer csak fölhúztad az orrod valamiért.
Nem tudtam, hogy anyám kezdeményezésére játszottuk azt a Szymanowskit, egyébként nem is hiszem el teljesen, hogy anyu, hogy is mondjam, ő intézte volna így. De nagy pofon volt, förtelmes érzés, hogy amihez csak érsz, az szarrá változik, elmentem aznap sétálni a strandra, Orłowo felé, jártam ott párszor, és arra gondoltam, mit csinálok én itt, nyolcvankilenc januárja lehetett, már majdnem fél éve Gdyniában dekkoltam, nyilvánvaló volt, hogy Lilát nem találom meg itt, nem is volt itt sohasem, azonkívül egyre jobban motoszkált bennem, hogy a jó ég tudja, mit keresek én igazából – ugyanakkor, mintha az lenne a sorsom, hogy egyszerre két irányban gondolkodjam, eszembe jutott, hogy esetleg a lakásban vár rám a Żelaznán, amihez még mindig megvolt a kulcsom, pedig nem fizettem a lakbért, mert azt sem tudtam, kinek kéne fizetnem. Másnap bejelentettem, hogy fölmondok, elsejéig vártam, aztán hazajöttem.
Itt meg nem volt senki, de hazaköltözésem után rögtön megtudtam, hogy meghalt a mama. Megvolt a temetés; beszéltem később Lusiával, adtam a kőszívűt, azt mondtam neki, van lakásom, nem fogom kezem-lábam törni a kégliért, és különben sem akarok semmit, csak hadd vigyem el apám karosszékét. Anyám holmijából semmit sem akartam. Lusia szokás szerint mondott valami olyasmit, hogy “meghibbantál, aranyapám”, de én konok maradtam, alapjában véve pocsékul éreztem magam, amiért nem tudtam kibékülni anyámmal, csakhogy Lusiának ehhez nem volt semmi köze. Átszállítottam a fotelt a Żelaznára, és agyő. Később egyébként bajba kerültem, mert egyszer csak kiderült, hogy lebontják a bérházat, nekem meg nem volt annyi pénzem, hogy kibéreljek egy lakást, ahol minden elférne, amit magammal akartam vinni, de legalább a gépzongora meg a karosszék beférne. Nagyon keveset kerestem, egy művelődési házban dolgoztam. Á, hosszú történet. Nem fontos.
Egy idő után sikerült elhelyezkednem egy zenekarban, amely iskolákba járt koncertezni, tudod: egy jó svádájú szónok egy csapat zenésszel, akik zenei körképet adnak Bachtól és Mozarttól Griegig és Ravelig, tovább nem, mert nem könnyű Honeggert vagy Cage-et lenyomni az ifjúság torkán, így is elég kevesen hallgattak minket. Hát, az igazat megvallva, felléptünk néha magánrendezvényeken, lakodalomban azért nem, de ez már a kilencvenes évek elején volt, érted, zenekar játszott az újgazdagok partijain, ebben volt a legtöbb pénz. Így ment tavalyig.
Meghívtak minket ebbe az iskolába, ahol most tanítunk. Koncertet kellett volna adnunk, és nem emlékszem már pontosan, de történt valami a karórámmal, talán elromlott, és attól féltem, hogy elkésem, és megtettem mindent, hogy ne essem szét teljesen, és nagyon fontos volt, hogy szigorúan időre kellett járnom. Korán érkeztem. Különben is szíven ütött a hely, mert nem emlékeztem a címre, pedig ugyanaz a kis utca volt, ahol a hadkieg áll, az emberrablás legföljebb száz méterre lehetett az iskolától, ez valahogy kibillentett a lelki egyensúlyomból, és majd’ elepedtem egy cigarettáért, és az eső is esett. Szóval, érted, tartanak még az órák, nem figyel rám senki, a portásnak szóltam, hogy itt fogok zongorázni, az öltözőben kóvályogtam, kerestem, hol lehetne nyugodtan rágyújtani. És lementem a tornateremhez, érted? Ahhoz az ajtóhoz, amelyik lefelé vezet. Most már érted? Nem tudtam lemenni, be volt zárva. De akkor is fölismertem. Érted már? Ezért jöttem ide dolgozni. Hogy a közelében legyek. A közelükben. Hiszen ott pihennek. Hozzám tartoznak…

A Kiadó egnedélyével.