Főkép

Megvallom, hogy én is azok közé tartozom, akik sugárzó reményekkel tekintenek az amerikai független filmek jövője elé. Nem kérdéses, hogy a következő évtizedek álomgyári kínálatában egyre gyakrabban bukkannak majd fel, hiszen már a legutóbbi Oscar-díjkiosztó fődíját (a legjobb film) is egy jeles képviselőjük marta el a hatalmas mellényű, szuperesélyesként számon tartott óriásprodukciók elől. Szerencsére Alexander Payne, aki a csendesebb, szolidabb büdzséből összehozott filmek valóságos specialistája, nem tud hibázni. Örökérvényű, társadalmi-szociális témái, amelyeket kávéskanálnyi groteszk humorral tálal, valamiképpen sosem kallódnak el a nézői figyelem mezsgyéjén.

Persze a sokoldalú Jack Nicholsont nehéz nem észrevenni, és ha nevét adja egy efféle modern szatírához, az már felér egy valóságos mentőövvel. Márpedig Payne 2002-es mozijában – amely a rendező presztízsét is a csillagos égbe röpítette – minden pillanatszilánkot az ő mogorva, öreguras fellépése tölt ki, s már pusztán e biztató megállapításért is érdemes lenne végigülnünk a Schmidt történetét.

Warren Schmidt (Nicholson) biztosítási szakembert villámcsapásként éri, hogy hosszú évtizedek után ellapátolják a cégtől: nyugdíjazzák. A fancsali képű öreg megrendülten és vonakodva szállingózik vissza kertvárosi magányába, ahol egyéb elfoglaltsága sincs, mint cselekvéspótlás gyanánt rozzant íróasztala fölé görnyedni, illetve morózus, már-már idegennek tűnő felesége (June Squibb) házsártos kirohanásait hallgatni. Mindez csupán addig tart, amíg az asszony hirtelen el nem halálozik. Ekkor a férfire végképp rázúdul a magány, az elesettség és a feleslegesség érzése, ezért úgy dönt, luxus lakókocsiján felkerekedik, és meglátogatja múltjának nevezetes állomásait. Mindennek tetejébe azonban még azzal is szembe kell néznie, hogy elhidegült lánya (Hope Davis) egy kiállhatatlan balfácánhoz (Dermot Mulroney) akar hozzámenni, akinek ráadásul az egész családja roppant közönséges és együgyű. Schmidt megpróbálja meggyőzni Jeannie-t, hogy nem ez a férfi álmai lovagja, de ahogyan a múltban már annyiszor, jóságos igyekezete most is a durván elutasító „ellenálló közeg” - ezúttal lánya - erősebb akaratának martaléka lesz.

Nem ezt szoktuk meg az amerikai zöldövezeti giccsektől, ahol általában csillogó mosolyok és hajlíthatatlan harmónia uralja a családi élettereket. Alexander Payne ezzel a több zsánerből művészi érzékenységgel összekombinált szatirikus csődtörténettel bátran ellentmondott az agyonhasznált filmes paneleknek, és vállalta, hogy az amerikai átlagemberek lim-lomjai közé világít be zseblámpájával. Ahogyan a Kerülőutakban is őszinte következetességgel faragja ki az egymástól eltérő karaktereket, a hétköznapian egyszerű életszituációkat (az esküvője küszöbén is nők után vadászó, felelőtlen aranyifjú, valamint a művészi érzékenységet mutató, önjelölt regényíró közé élvezetes kontrasztot ékelt), úgy a Schmidt történetében is biztos kézzel bánt az alapanyaggal, Louis Begley eredeti regényével.

A film egyszerre tragikusan mélyre süllyedő társadalomrajz, és ugyanakkor már-már nevettető, bizarr pechszéria. Az életmeder hatalmas ívű kanyarulatai csupán sodorják magukkal a kapálózó, mégis teljességgel tehetetlen kisembert, aki a modern; a puritán nyugdíjasok problémái iránt érzéketlen hierarchia kárvallottja lesz. Az események, melyek átírják sorsát, mind nélküle történnek. Egyik napról a másikra kiteszik a szűrét a számára szociális biztonságot nyújtó munkahelyéről, és ő szó nélkül tűri. Felesége, aki mellett inger- és érzelemszegény életének javarészét eltöltötte, egyszerűen „kidöglik” mellőle, mint egy agyonhajszolt csataló – ráadásul a tragédia non plus ultrája, hogy Schmidt csupán ráncos, kellemetlen szagú boszorkányt látott már abban az emberben, akivel ágyát, titkait, vagyonát és felelősségét 42 éven keresztül megosztotta.

Tehát nemcsak Schmidtre nem irányultak őszinte, humánus érzelmek felettesei részéről, benne szintúgy eltompult az egyenes gerincű, nemes erkölcsiség. Ez tulajdonképpen önmagában egy személyes katasztrófa, a „milieu-elmélet” egyik szemléletes iskolapéldája. Ugyanakkor romokban hever Warren életpályája, semmiféle értékes cselekedetet sem tud felmutatni, amivel akár emberileg, akár szakmailag fontos erényt ajándékozott volna környezetének. Szürke eminenciásként élt, akár egy talajba fúródott giliszta, aki mit sem tudott arról, mi zajlik a felszínen. S ami csak meghatványozza szomorúságát, az a szomorú tény, hogy a „fiatal titánok” gátlástalanul kiszorították hálás pozíciójából.

Emellett ifjú kezdőként, amikor azt hitte, hogy ő váltja majd meg a világot, neki is voltak nagyszabású álmai, hogy tőzsdézni fog, menő playboyként mindenkit meghódít, de mindezek „álmok maradtak.” Persze megpróbál önmagának is füllenteni, felkutatja életének korábbi állomásait, szülőházát, középiskoláját, hogy valamiféle célt találjon saját statikus létezésének, impotenciális vegetálásának. Mindez azonban hasztalan, a belső számvetések, az önvád csupán arra juttatja el, hogy „gyönge emberként” élte le az életét, akinek halálával majd egész lénye és emlékezete is sírba száll. Saját lánya orbitális tévedését sem képes kiigazítani, mert Jeannie a füle botját sem mozdítja a tutyimutyi, önmagával is harcban álló, bizonytalan papa egyébként racionális tanácsaira. Ez Schmidt boldogtalanságának másik forrása: mindig is hiányzott belőle a magabiztos fellépés, a kifinomult kommunikációs ösztön, amelynek segítségével irányíthatta volna környezetét – és akkor talán nem csupán a biztosítási szakma egyik szürke lidérceként fejezhette volna be, s esetleg lánya élete sem terelődik vakvágányra.

Payne és Jim Taylor körültekintően vázolták fel ezt a tragédiahalmazt; úgy, hogy a melankolikus sorscsapások és kijózanodások adagolása semmiképp se legyen szájbarágós, vagy vontatott. A történetet ugyanis pergős, egészséges mechanizmus élteti, nem fullad üres, frázisos gyászhuszárkodásba, mert Schmidt figurája ennél komplexebb. A vele való azonosulást segíti a szinopszist lágyan bevonó, szelíd humor, ami hajlamos groteszk iróniába átcsapni. A Warren gyors értékvesztésével szembesülő nézőnek egyszerűen muszáj mosolyognia azon, micsoda hanyag rendetlenség uralkodik az özvegy öregember lakásában, vagy azon, hogyan sikerül felszínre törő szeretetéhségével felbőszítenie egy mosolygós háziasszonyt (aki egyben pszichológus is), az egyetlen alakot a történetben, aki maximálisan megérti a lelkét felőrlő világfájdalmat; és az is már-már szánandóan mulatságos, ahogy a sértett Schmidt püfölni kezdi az őt eláruló legjobb barátja hátát.

Mindezek, a sztori alapfolyásába bekapcsolódó nüánszok jelzik, hogy a vászonról legördülő általános dekadenciát akár komolytalanul is megközelíthetnénk. Amit bizonyára meg is tennénk, ha Payne filmje csekélyke igazságtartalommal bírna, de sajnos nem így van. A filmélményt emeli Payne állandó fegyvertársának, Rolfe Kentnek keserédes zenei kísérete, valamint James Glennon operatőr ötletes megoldásai. A Warren nyugdíj előtti utolsó másodperceit mutató, ketyegő órás jelenet minden idők egyik leghatásosabb expozíciója, de a továbbiakban is felbukkannak szerethető fényképezési eljárások – ezek közül talán a rész-egész viszonyát szemléltető beállításokat kell feltétlenül említenünk, ahol a főszereplő elárvultságát és semmisségét a gigantikus terek, az emberfelettire növelt méretarányok hangsúlyozzák.

És persze kötelező szólnom a befejezésről, amelyben nem szégyen, ha néhány könnycseppet mi is elmorzsolunk. Természetesen külön kiemelendő Jack Nicholson zseniális alakítása, tulajdonképpen az ő jelenléte a film lelke. Pocakos, fésületlen hajú, kiégett másodhegedűsként úgy tud a végletekig hiteles és őszinte maradni, hogy közben tudjuk, egy még mindig javíthatatlan szoknyavadász pedáns átváltozó művészetéből kapunk felejthetetlen ízelítőt. Mellette Hope Davis jellegtelen fellépése természetesen minden ízében eltörpül, és még a dramaturgiának valódi csacsogós, vidám lendületet adó Kathy Bates is inkább kirakatszerepben zötyög, mintsem a valódi filmélményt duzzasztja, meztelenkedni pedig elszegődhetett volna valamelyik nyálas tinivígjátékba, ugyanis a Schmidt története rideg színvilágától, szelíden megvalósított humorától, komor atmoszférájától meglehetősen elütnek a jellembonyolítás eme kommersz vadhajtásai. Mellettük Dermot Mulroney minden igyekezetét latba vetve, derűsen jeleníti meg az ízlésromboló pancser kezdettől fogva antipatikus figuráját.

Úgy érzem, ez a mozi nem egyszerűen a nyugdíjazásról szól – mert helytelenül többen is a nyugdíjas-lét kritikájaként aposztrofálták. Mint ahogy a cím is sugallja, Payne ragyogó stílusú regényadaptációja a gyönge akaratú, a körülmények áldozatává váló átlagember és a modern, lélektelen társadalom mostoha nexusát állítja pellengérre. Ezért a Schmidt története egyéni katasztrófa és közösségi kórkép egyben, amely mindenkinek ajánlható, magányosoknak és boldog családosoknak egyaránt.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (DD 5.1), angol (DD 5.1)
Kép: 1,18:1 (16:9)
Felirat: magyar, angol, bolgár, horvát, cseh, lengyel, román, szerb, szlovén

Extrák:
Magyar nyelvű menü
Jelenetek közvetlen eléréssel
Kimaradt jelenet(ek)
Egyéb – Woodmen torony sorozat
Eredeti előzetes