Hunter S. Thompson: A félelem birodalma

Hosszú, hatéves kihagyás után 2003-ban végre új könyvvel örvendeztette meg hatalmas rajongótáborát Hunter S. Thompson, a Félelem és reszketés Las Vegasban írója, a gonzó újságírás megalapítója, valamint első és egyetlen művelője. Ennek magyar fordítását most, 2006-ban kaphatjuk kézhez, hogy elszörnyülködhessünk és elcsodálkozhassunk egy, az élet minden területén kiszámíthatatlan ember vallomásain, aki egyszerre szabadságszerető és fegyvermániás, paranoiás, őrült és éppen ezért józan.

A kötet előszavaként Timothy Ferris, az Amerikában igen népszerű tudományos író méltatja Huntert, felhívva figyelmünket többek között arra is, hogy a könyv írásakor egyedül több internetes honlapon szerepelt a neve, mint William Burroughsnak, Allen Ginsbergnek, Jack Kerouacnak, Norman Mailernek és Tom Wolfe-nak összesen, akik közül jó néhányat Hunter a barátjának tudhatott.

A Vadász következetes ember. Beszámol róla, hogyan tért le fokról-fokra az általunk annyira nagyra becsült és kulcsfontosságúnak tartott biztonságos és törvénytisztelő útról, kezdve azzal az 1946-os esettel, amikor kilencéves korában elkapták a rendőrök, mivel egy postaládát az iskolabusz elé hajított, ami miatt akár öt évig terjedő börtönbüntetésre is ítélhették volna. Saját állítása szerint ekkor döbbent rá jogai megvédésének alapvető fontosságára…

Mindeközben nem felejti el kifejteni véleményét a világ apró-cseprő dolgairól, melyet átitat lelkes keresztényellenessége és a jelenleg hatalmon levő amerikai kormány legalább olyan lelkes utálata.
Elregéli, miképp keverték többek között szexuális zaklatás gyanújába, és részletesen bemutatja, hogyan folyt le a bírósági tárgyalás, tizennyolc éves kora előtt milyen indokkal ültették le harminc napra, és végül hogy szabadult.

Aztán külön fejezetet szentel az 1970-es aspeni seriffválasztásnak, amelyen Hunter is indult, és kis híja volt, hogy extrém programjával megnyerje a seriffi hivatalt. Persze, mint oly sok minden HST körül, a választás sem telt ingerszegényen. Bombás fenyegetések, mocskos húzások az ellenfél, a hivatalban lévő seriff részéről, válogatott pszichedelikumok a kampány-főhadiszálláson, és a többi, és a többi, majd a nagy koppanás a szavazatok összeszámlálása után. HST-nek nyilván az idő távlata is segítségére siet, hogy helyiértékén tudja a vereséget kezelni, őszinte listát tudjon írni a kampány hibáiról, de a konklúzió mégis pozitív kicsengésű legyen.

A nyolcvanas évek egy jelentős(égteljes) részét Hunter S. Thompson azzal töltötte, hogy a San Francisco-i illetőségű O’Farrell fivérek sztriptízklubjában dolgozott éjszakai menedzserként. Egy három hónapos időszak alatt - Thompsontól nem teljesen idegen módon - hat alkalommal tartóztatták le mindenféle apróság miatt, míg az O’Farrellek image-ét polírozta. A helyről később így írt: „ez az intézményesített erotika Carnegie Hall-ja Amerikában”.

Noha a maga módján jellegzetes, a valóságot a fikcióval keverő gonzó stílusában értekezik szeptember 11-ről, azért az mindenképpen kiviláglik, hogy a terroristák támadása egyként borította gyászba az amerikai népet, de Hunter S. Thompson szeme még ilyenkor is tágra nyitva, hogy hőn szeretett elnökét elmondhassa mindennek, aminek csak lehet.

Szeptember tizenkettedikei cikke látnoki pontossággal beszéli el az azóta eltelt öt év történetét: „Meg fogunk valakit büntetni ezért a támadásért, de hogy kit vagy mit fogunk felrobbantani, még nehéz lenne megmondani. Talán Afganisztánt, talán Pakisztánt, talán Irakot, vagy lehet, hogy mindhármat egyszerre.”
Az eddigi mérleg alapján beigazolódni látszik mindaz, amit Hunter megjósolt.

Majd továbbpörgünk a gyors autók, motorok, a sebesség megszállottjai közé, ahol Hunter természetesen nagyon otthon érzi magát, ami nem csoda, elvégre egy olyan emberről van szó, aki beépült a Hell’s Angels motoros bandába. Igaz, ami igaz, egy év lehúzása után egy kiadós veréssel távozott onnét, de az elkészült könyvért cserében talán megérte.

A gyorsulásizmus világa adrenalinugrasztó és a végletekig féktelen. Hunter nem teketóriázik sokat, villámsebességgel lefekteti a gyors vezetés legfontosabb szabályait, műszakilag csakúgy, mint lelkileg és tudatállapotilag (érdekes módon ő sem üdvözli az ittas vezetést - vajon miért?). Viszont itt talál rá arra az emberre, akit leginkább keres magában: a Félő Embert. A Fasírt Lényt. A félelemről így ír: „Félelem? Nem ismerem a félelmet. Csak zavart pillanatok vannak.” Ezt, ha van ilyen ember a világon, akkor HST az, akinek elhisszük. Ez a csávó képes, és LSD-s fűszerezésű sétakocsikázásra megy, úgy jó kétszázzal. Egészségére.

Ugorjunk! Ugorjunk egészen a vietnami háborúig, ahol Thomspon kiküldött tudósítóként számolt be Saigon utolsó napjairól. Aztán ugorjunk tovább, időben és térben is, nagyjából a nyolcvanas évek első harmadába, amikor is HST hajót bérelt, hogy az éppen Grenadában zajló háború kellős közepébe, a frontvonal mögé verekedhesse be magát.

Nyolcvanhárom magasságában az Egyesült Államok úgy gondolta, tesz egy fegyveres kiruccanást Grenadába. (!!!!!) Aztán invázió lett belőle, és egy ekkora dologból Thompson se maradhatott ki. Lebombázott elmeosztályokról szökött beutaltak és sajtótájékoztatók szegélyezik útját, mely bártól bárig tart, és ritkán áll meg az első három-négynél.

De akármennyire bulinak is tűnik (tűnhet-e másnak HST hedonista szemüvegén keresztül?) a háborúsdi, azért a környék ingergazdag: „ezernyi ejtőernyős; a miniszterelnököt megölték, asszonyát vad kubaiak elhurcolták. Az autóikat ellopták, az ajtaikat berugdalták, legközelebbi rokonaik egy részét géppisztolysorozatok vágták félbe, rakéták gyújtották fel.” Aztán nyolcvannégy folyamán, a főkolomposok kivégzésével HST is távozott a tett színhelyéről.

Néhány szóban ír még kubai látogatásáról, amivel kapcsolatban nem maradhat el egy kis politizálás (nem mintha másutt elhagyná), de a hangsúly az élvezeteken, a Kuba-feeling meglovaglásán van, amit csak elősegít a Castro-szivar, a Hemingway-kocsma és a jófajta kubai rum.

A könyv hátralevő részében Hunter anekdotázgat, történettöredékeket villant fel életéből. Többek között közöl egy elvileg nyolc éves kislány által írt levelet, aki HST-hez/-vel akar elszökni; egy éjszakai autókázás történetét, ami végül balul ütött ki, és birkákban végződött; egy szürreális elkói kalandról is mesél, mely hamarosan országúti horrorba fordul, amiben egy Bíró névre hallgató alak is társa volt.
És a többi, és a többi, da capo al fine, ahogy azt Hunternél már megszokhattuk. A történetek igazságtartalmát megkérdőjelezni ugyan meg lehet, de ha egyszer jól mesél, nem mindegy?

A bő háromszázötven oldalnyi anyag gyorsan, könnyen felszívható, szinte azonnal a vérkeringésbe kerül, és nem mindennapi utazásra invitálja kipróbálóit. Akinek már bejött a Hell’s Angels, vagy a Félelem és reszketés, és fogyasztott már nagy adagokban HST-t és gonzót, azoknak kötelező. Első utazóknak nem ezt ajánlanám, de feltétlenül tegyenek egy próbát, meglátják, hamar rá lehet kattanni.

A szerző életrajza