Tom Clancy: Elnöki játszma
Írta: Mezei Attila | 2006. 09. 07.
Pályafutása során Jack Ryannek az USA ellenfelei közül eddig szinte mindenkivel akadt dolga. Csak egy-két példa: a Szovjetunió, arab terroristák, az IRA. Mivel Clancy törekszik arra, hogy művei minél hitelesebbek legyenek, ezért értelemszerűen a politikai változások itt is bekövetkeztek: a Szovjetunió szétesett, a szocialista államok felszabadultak a rabiga alól. Ezzel „sajnos” együtt járt, hogy Ryannek újfajta problémákkal kell szembe néznie.
Hogy az unalom, és az ismétlés gondolata se merülhessen fel bennünk, a szerző nem kisebb dologra vállalkozik, mint egymásnak ugrasztja Japánt és az Egyesült Államokat. Nem holmi diplomáciai adok-kapok keretén belül, hanem valódi háború formájában.
„Agyament ember ez a Tom Clancy” – gondoltam magamban, amikor lassan kezdett előttem körvonalazódni, hogyan is gondolja ennek a két szuperhatalomnak a fegyveres konfliktusát. És egyáltalán! Honnan pattant ki a gondolat ennek az embernek a fejéből, hogy ilyesmiről vizionáljon nekünk?
Jelen esetben éppen ez a hihetetlen, egyedi és nagyszerűen végiggondolt vízió az, ami Tom Clancy-t a hasonszőrű szerzők felé emeli. A hozzáértés pedig, amellyel előadja és „életszagúvá” teszi a művet, és amely nélkül egy ilyen nagyszabású regény óhatatlanul összeroskadna a saját maga támasztotta követelmények súlyától, vitathatatlan.
Mielőtt a fentiek fényében babérkoszorút ajándékoznánk a szerzőnek, azért meg kell említeni néhány negatív irányba ható dolgot. Az első talán a roppant komoly terjedelem (831 oldal), ami alapesetben képes meghátrálásra készteni sokakat. Ráadásul az első háromszáz oldal kicsit szenvedősre is sikeredett. Borzasztó mennyiségű, egymástól teljesen független szállal kellett megbirkóznom, miközben majd szétvetett a kíváncsiság.
És sajnos a regény végével sem vagyok kibékülve. Megítélésem szerint elkapkodott, túlságosan gyors tempójú. Ráadásként a leírtakat nem tudom a mű végeként kezelni sebessége és kurtasága miatt. Rendben, azt elismerem, hogy 800 oldal után már illenék abbahagyni, bármennyire is folytatható lenne a történet, de én akkor is úgy érzem, belefért volna még pár oldal, hogy tisztességesebb lezárást kapjon a regény.
Mindezektől elvonatkoztatva elmondható, hogy mind az ötlet, mind a kivitelezés csillagos ötöst érdemel. A szerzőről eddig is tudtuk, hogy rendkívül jártas az amerikai külpolitikában, hírszerzésben és hadászatban. Most olyan gazdaságpolitikai manővereket tár elénk laza könnyedséggel, amely hozzáértő közgazdászoknak is komoly fejtörést okozhatna. És mindezt olyan stílusban, aminek egyelőre nincsen párja. Azt lehet mondani, hogy az Elnöki játszma ugyan nehezen indul, de aztán beindul, és a végén szinte már követeljük a folytatást.