Kahlil Gibran: Lázadó lelkek

„Az igazság olyan, mint a csillagok; nem válik láthatóvá máskor, csak az éjszaka sötétjében.”

Gyakran felbukkanó, alattomos kérdés (az esetek nagy százalékában válasz nélkül marad, magányosan), hogy mi az a szépirodalom, mi fér bele ebbe a műfajputtonyba. Ahányszor csak feltettem – és mindig bennfenteseknek – sosem adtak nekem kielégítő választ, azt leszámítva persze, hogy kik tartoznak bele, jogosan vagy potyázóként.
Valószínűleg fogalmuk sem volt, úgyhogy kaptam mindenféle rizsát, amit legfeljebb a gyomrom kíváncsiságára és vágyának kielégítésére használhattam volna. Egyenes választ soha.

Most már tudom, ha nekem felteszik ezt a kérdést, tisztességes megoldást adhatok: Kahlil Gibran.
Lehet, hogy ettől úgy érzik majd, kitértem a probléma elől, mint gyáva kapus a labda útjából, hiszen csak egy nevet kaptak, de ha veszik a fáradságot és elolvassák a Lázadó lelkek című munkát, a választ biztosan megkapják. És ezt javaslom a szakmabelieknek is.
Olvassák el ezt a könyvet, ahelyett, hogy okoskodó, szerpentines válaszokkal fárasztják az érdeklődőket.

„Igen, kizártak a rendemből, mert nem voltam képes arra, hogy a saját kezemmel ássam meg a síromat, a szívemnek pedig elege lett az álságosságból, a hazugságokból.”

Kahlil Gibran már önmagában is ellentmondásokkal teli, érdekes lény lehetett, hát még ha elolvassuk az írásait.
1883-ban született, Libanonban. Foglalkozott költészettel, filozófiával és képzőművészettel. 1894-ben Bostonba emigrált, ráadásul annak is a kínai negyedébe. Ez ám a jó terep egy változatos, keveredett identitáshoz.
Egy libanoni Boston kínai negyedében, aki ráadásul Jézus tanításait követte, műveiben egészen egyedülállóan hirdette és élte meg, életének minden percében.

Tizennégy évesen vissza kellett mennie Libanonba, ahol tanulmányait folytatta, főképpen az arab és a francia irodalommal és nyelvvel. Majd újra Boston, aztán ismét otthon. 1905-ben, New Yorkban megjelent „A muzsika” című írása, ezt követően pedig sorra jelentek meg művei, a világ különböző tájain.
Gibran 1931-ben halt meg, testét Libanonban temették el.

„Kizártak és elűztek, mert nem voltam képes megpihenni kényelmes szobáikban, amelyeket a szegény emberek pénzén építettek maguknak.”

A Lázadó lelkek négy fő fejezetben mossa tisztára az elmét, amik további, hosszabb-rövidebb írásokból állnak:
Könny és mosoly
Lázadó lelkek
Az előfutár
A vándor.

Több közös síkon érintkeznek a történetek, de nem feltétlenül tartalmukban. Közös, hogy egytől-egyig tengermély tartalommal töltöttek, mélyebbel, mint amennyire első olvasásra lemerülhetnénk.
Ennek köszönhetően letehetetlen, továbbá nem szabad a könyvespolc túl magas vagy túl mély pontjaira helyezni, mert csak bosszankodunk, amikor újra elő szeretnénk venni.
Közös még a történetekben, hogy a vaskos tartalom mellett gyakorta megmosolyogtatnak, sőt megnevettetnek, helyenként a körmünket rágjuk, máshol a torkunk szorul az együttérzéstől.

A bölcselők annyi elgondolkodtató írást hagytak hátra, hogy egy élet is kevés az áttanulmányozásukra és teljes megértésükre, az írók pedig úgy játszanak az olvasó érzelmeivel és képzeletvilágával, hogy elfeledtetik minden bajunkat.
De, ahhoz, hogy ezt valaki egyszerre művelje, hogy egyszerre bőgőzzön a központi idegrendszeren és zongorázzon az elme sokszínű billentyűin, ehhez egy Kahlil Gibran kellett.

„A gyomrom nem volt képes befogadni az árvák könnyeivel sütött kenyeret.”

Életében és ma is rásüthetnék az antifeudális, a lázító, sőt, az eretnek bélyeget. Épp ezért való azoknak az olvasóknak, akik előnyben részesítik és barátként üdvözlik az önálló gondolatokat.
Gibran nyíltan ugrik az egyház, a törvény és a hatalom torkának – nem késsel és nem körömmel, hanem békével és szelídséggel –, miközben olyan hitről és szeretetről tanúskodik, amiből mindnek tanulnia kellene.

Ha Nietzsche ismerte volna a Gibran által leírt megváltót, nem esett volna abba a hibába, hogy a gyengék vallásának, a gyengék irányítójának bélyegezze.
A Lázadó lelkek nem csöpög a túlcukrozott szeretettől, nem álszent a részvét, ami átjárja, aki ezért keresi a hasonló könyveket, ne pazarolja a pénzét.
Gibran valódi értékeket hirdet, valódi embereknek, felekezettől és szimbólumtól függetlenül, viseljen akár félholdat, keresztet vagy csillagot a nyakában. Sokan tanulhatnának tőle.

„Isten nem szereti, ha olyanok imádják, akik másokat majmolnak.”

A költő egyéb írásai:
A muzsika
A nimfák völgye
Törött szárnyak
Könny és mosoly
Előfutár
A Próféta
Homok és tajték
Jézus, az ember fia
Föld istenei
Vándor
A próféta kertje