Főkép

Nem áll jól a szénája Jungblut kapitánynak és Obermaat Frenssennek. A dél-kelet ázsiai vizeken elsüllyesztik tengeralattjárójukat és csak csodával határos módon sikerül túlélniük a katasztrófát. Szerencséjükre egy arra haladó spanyol hajó felveszi őket a fedélzetére. Viszontagságos és kalandos utazás után visszajutnak Németországba.

Ahol a „Nagy Oroszlán” (Karl Dönitz tengernagy, a német tengeralattjáró flotta parancsnoka) személyesen bízza meg Jungblutot egy új és rendkívül veszélyes feladattal: ejtse foglyul és szállítsa a Birodalomba a partraszállást gyakorló szövetséges csapatok egyik olyan parancsnokát, aki tisztában van az „Overlord” hadművelet minden egyes részletével.

A háborúból egyre inkább kiábránduló Jungblutba új remény költözik, amikor megtudja, hogy a feladatot a flotta vadonatúj tengeralattjárójával kell végrehajtania. A XXI-es típusú hajót újfajta, akusztikus torpedókkal szerelték fel, valamint rendelkezett egy víz alól a felszínre bocsátható levegőztető csővel. Ezzel egyrészt lehetővé vált a dízelmotorok víz alatti használata, illetve elméletileg korlátlan ideig tartózkodhatott víz alatt a tengeralattjáró.

Kessler szokásához híven megmarad a kalandokban bővelkedő, eseményorientált regény mellett, amelyet néha megszínesít némi háttér-információval, életképekkel vagy némi moralizálással. Ebben a műben is szembesülnünk kell a II. világháború borzalmaival. Jungblut kapitány, miután elsüllyesztenek egy ellenséges hajót, a felszínre viszi tengeralattjáróját és a fedélzetre parancsolja fiatal legénységet, hogy szembesüljenek az általuk okozott pusztítással.

Szintén a háború árnyoldalát mutatja be az amerikai Savage ezredes (felesége elhagyta a háború miatt) és May, a fiatal angol özvegyasszony (férje elesett a fronton) keserédes románca. Kiábrándító és mellbevágó az akusztikus torpedók bemutatója, ahol a fiatal Jungblutnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy nem csupán „vén tengeri medvének” számít, hanem az „ászok” közé tartozik, hiszen az idősebb, vagy vele egykorú parancsnokok kihaltak mellőle.

Ellenpontozásként Kessler ismét a jól bevált Obermaat Frenssen karakterét használja, akinek mulatságos kalandjai jól oldják, vagy legalábbis elviselhetővé teszik az emberben feltámadó komor gondolatokat. Az előző regényben Fressen kapta azt a feladatot, hogy közelebb vigye Jungblutot a legénységhez. Itt most ez elmarad, az író nem fektet különösebb hangsúlyt erre a szálra.

Tekintettel arra, hogy a kapitányt most már jóval megelőzi a híre, nincs is szükség arra, hogy elfogadtassa magát a legénységgel. Ők már a hallottak alapján tisztában vannak azzal, hogy Jungblut jó parancsnokuk lesz, aki sosem fogja cserbenhagyni őket.