Főkép

Kinek ne akadna ismerősei vagy rokonai körében kedélybeteg, miután a depressziót napjainkban mintegy népnyavalyaként kezelik. Jómagam két egészen közeli kapcsolat révén tapasztalhattam meg, hová vezethet a patologikus életcélvesztésből fakadó testi és szellemi leépülés. És mindez (két felkavaró s érthetetlen öngyilkosság) szakértő, gyógyszeres kezelés mellett történt.

Szendi Gábor pszichológus könyvében pontosan az efféle esetek kapcsán fejti ki a rokon szakmát, a pszichiátriát bíráló nézeteit, melyek szerint a lelki kórokat gyógyítani igyekvő orvosok a tünet-együttesek egybemosásából kifolyólag ugyanazon szerekkel kezelnek alapvetően más-más jellegű - egyfelől biológiai, másfelől életkrízisek miatt kialakult - „depressziókat”.

Márpedig a biokémiai és a pszichoterápiás kezeléseknél különbözőbb metódusok adott esetben nem is létezhetnének. S mindez a manapság kialakult „depresszióipar”, a minél nagyobb profitra hajtó gyógyszergyártó cégek agresszív, sokszor tudat alatt ható kampányainak eredménye - legalábbis Szendi szerint.

A szerző a Michael Moore Kóla, puska, sült krumpli című kvázi-dokumentumfilmjéből jól ismert Columbine Gimnázium-belihez hasonló, Amerikában egyre jobban elharapózó iskolai mészárlások okát is a depresszió felesleges gyógyszeres kezelésében leli meg. Bizonyítottnak tetszik ugyanis, Szendi pedig láthatóan alapos kutatásokkal alá is támasztja azt a baljóslatú tételt, hogy az antidepresszánsok jelentősen növelik a kontrollálhatatlan öngyilkos és gyilkossági hajlamot.

Amennyiben tehát igaza van, az USA egyes államaiban tapasztalható rettenetes erőszakhullám nem a televízió, a fegyverkultusz vagy számítógépes játékok káros befolyásának tudható be, hanem a Prozacnak, az SSRI-nek nevezett „kedélyjavítók” és más, hasonló termékek - a jelek szerint csöppet sem elhanyagolható - mellékhatásának tekinthető.

Szintén közismert történetből, Albert Györgyi Miért pont én? című vallomásos, „felvilágosító” könyvéből indul ki a félrekezelés szó szerint halálos veszélyeit ecsetelő gondolatmenet.

Szendi szerint ugyanis Albert Györgyi kezelőorvosa (vélhetően jóhiszeműen, ugyanakkor magas fokú gyógyszeripar általi befolyásoltságot mutatóan) félreismerte a médiaszemélyiség borderline-szindrómáját, és a depresszió elleni gyógyszerekkel súlyosan veszélyeztette az egyébként is öngyilkos hajlamú személyiség integritását, s csökkentette akaratlanul is túlélési és felgyógyulási esélyeit.

Szendi rossz tapasztalatai ellenére nem tanácsolja, hogy bárki hirtelen abbahagyja jól vagy rosszul beállított, indokolt vagy indokolatlan gyógyszeres kezelését, csupán végiggondolásra ajánlja fel a tényeket. Végtére is megfontolandó, hogy a tőzsdéken kiemelt haszonnal szárnyaló gyógyszergyári részvények magas ázsiója valóban a nyugati világ egyre egészségtelenebb életvitelének, avagy egyfajta „betegségipar” alattomos ténykedéseinek róható fel.

A könyvben felhozott bizonyítékok, a magunk körül is felfedezhető pirulaimádat és vészes, ámde többnyire bevallatlan gyógyszerfüggőség egyaránt intő jel arra nézve, hogy immár nem csak doktoraink, hanem fokozatosan magunk is a nagy gyógyszeripari cégek befolyása alá kerülünk. Márpedig az egészségnek semmiképp sem szabad a kínálathoz igazított (vagyis mesterségesen magasan tartott) kereslettől függenie.

Mindaz, amit a szerző okfejtésében leír, alapvetően egybevág saját tapasztalataimmal. Ám mivel a válaszelvárásaim szubjektivitásomból és világszemléletemből kifolyólag eleve torzak, ráadásul szakmai kérdésekben sem mondhatok határozott ítéletet, ki-ki maga olvassa el a könyvet, hogy eldönthesse, mit vet és mit fogad el a pszichiátriát a gyógyszeripar vazallusaként bemutató érvrendszerből.

A problémát magát azonban vitathatatlanul súlyos hiba lenne egyszerűen a szőnyeg alá söpörni.