Georges Simenon: Maigret és a padon üldögélő ember

Van ugyebár a bűnügyi regény, mint műfaj, és vannak azon belül a különféle irányzatok. Az egyik ilyen irányzat szerint a detektív éles logikájú, és elsősorban briliáns problémamegoldó készségére támaszkodik (ilyen például Poirot és Miss Marple); míg egy másik irányzat szerint (és ide tartozik Maigret alakja) a detektív a gyilkosságot intuitív pszichológusként, az emberi természet alapos ismeretében, az elkövető indítékainak és érzelmi mozgatórugóinak megtalálása és megértése után oldja meg.

A Maigret és a padon üldögélő ember tipikus példája ennek az elméletnek. Sőt, ékes bizonyítéka annak, hogy egy apró, oda nem illő részlet sokszor kulcsfontosságú lehet egy ügy megoldása szempontjából. Ez a részlet jelen esetben egy pár sárga cipő, amit az áldozat lábán találtak. És erről persze Maigret-nek eszébe jut egy személyes élmény: valamikor hosszú évekkel ezelőtt ő is nagyon vágyott egy pár sárga cipőre, amit hosszas gondolkodás után meg is vásárolt, ám soha nem hordhatta. Ő tehát tudja, milyen jelentősséggel bírhat az ügy szempontjából a sárga cipő.

Mi több, mi olvasók is tisztában vagyunk vele. Hiszen ismerjük őt, tisztában vagyunk vele, mire jár az agya, mik azok az apróságok, amikbe belekapaszkodik, mint egy buldog, és nem ereszti addig, amíg mindent ki nem hozott belőle. Monsieur Thouret, a padon üldögélő ember esete is ilyen.

Hiszen mit is tudunk róla: teljesen átlagos, hétköznapi ember, látszólag senkinek semmi oka arra, hogy megölje. Legalábbis ezt tudjuk addig, amíg Maigret meg nem látja a sárga cipőt. (Megjegyzem, legjobb tudomásom szerint még egyetlen pár cipő sem kapott ekkora szerepet egyetlen bűnügyi regényben sem.)

Szóval Maigret szagot fog, és elindul, hogy megismerje az áldozatot, illetve megtalálja és megértse az elkövető indítékait, érzelmi mozgatórugóit. Közben persze legurít egy-két pohárka alkoholt. Ahogy azt nála megszokhattuk.

A Maigret és a padon üldögélő ember is, mint minden Maigret-regény, egy bonyodalom megoldása, egy történet elbeszélése. Miközben sok mindent megtudunk a szereplőket körülvevő világról, szembesülünk azzal a ténnyel, hogy Simenon világában sem a derűnek, sem a jókedvnek nincs létjogosultsága.

Éppen ettől a kiábrándult, fásult, borongós érzéstől, illetve az események komótosságától van az embernek olyan érzése, mintha lebegne. Ám ez a lebegés nem könnyű, nem is légies, sokkal inkább fájdalmas, nyomasztó és könyörtelen. Amitől szeretnénk mielőbb szabadulni, ám Simenon nem ereszt minket, amíg belénk nem ivódott hihetetlen emberismerete, könyörtelen realizmusa, rendkívüli hangulatteremtő képessége és klasszikus tömörségű francia prózája. Ha pedig már belénk ivódott, egy életre bennünk is marad. Mint ahogy a remény is.

A szerző életrajza