Főkép
Bécsben ki kellett szállni a vonatból és hosszú villamosúton átkerülni az Ostbahnhofról a Westbahnhofra.
Az apa, három évvel ezelőtt, még a háborúban, két hétig egy bécsi kórházban feküdt. Comblövése volt, az ágyból ki nem mozdulhatott, aztán szállították haza, Magyarországra, mindegy, két hetet mégis Bécsben töltött, és most a bennfentes biztonságával magyarázhatott.
– Bécs – mondta a három gyereknek, és szélesen kimutatott a villamos ablakán. – Jól nézzétek meg, mert ki tudja, kerülünk-e még erre valaha. Ez egy nagy utca... a nevére már nem emlékszem... nemsokára a Dunához érünk. De itt csak vékony, nyavalyás kis Duna van, nem akkora, mint odahaza. Látjátok!
A villamos átcsörömpölt a Donaukanalon. A gyerekek felélénkültek a Duna szóra, a csatorna szürkés vizének láttára, feltérdeltek a padra, mint odahaza. Anyjuk a csomagokat féltette, tologatta a pad alá. Barabás magyarázott:
– Párizsba emerrül a partról indul a vonat. De majd csak tizenegykor.
1920 volt, a vonatok még úgy szaladgáltak, mint szétszóródott nyáj juhai, amelyek sehogyse találják meg egymást. Barabásék hajnalban indultak Pestről, kora délután érkeztek Bécsbe, a délutánt átődöngték a pályaudvar körül – bár Barabásné nem mozdult a cókmókja mellől, ült az egyik ládán, csöndesen, eltűnődve, türelmesen –, aztán tíz óra tájban beszállhattak a hosszú, sötét vonatba. A gyerekek akkor már bóbiskoltak, különösen a két kisebb, ahogy az anyjuk elhelyezte őket, aludtak tovább. Annus, a tizenkét éves, nem aludt, ült a sötét ablaknál, és bámulta a gyöngén világított, sürgő-forgó pályaudvart. Alakok váltak ki a homályból, sárgán villantotta fel arcukat a gyér lámpafény, megint belevesztek az árnyékba. A fülkében is kigyúlt egy vékony szálú körte, a két gömbölyű gyerekfej megmozdult rá. Klárika mélyebben fúrta az arcát anyja ölébe, Jani az apja nagykabátjába, aztán aludtak tovább. A körte az idegen asszonyt is megvilágította, akit már itt találtak a fülkében. Az ablak mellett ült, Annussal szemközt, gyerek volt a karján.
– Aludj te is, Annuskám – noszogatta a nagyobbik lányát Barabásné.
– Megvárom, amíg indul a vonat – felelte makacsul Annus, és megvárta. Mikor már sírt és zengett a sín, dobogott a mozgó szekrény minden porcikája, hogy a szemben ülő asszony orcája is csendesen, ütemesen remegett vele, mikor a külvárosok állomásainak pislákoló lámpasorai is elhúztak mellettük, hidakon is átcsörömpöltek és tompa, egyenletes lett a sötétség odakint, akkor elaludt Annus. Barabásné az urának szólt, hogy takarja be, ő nem mert mozdulni, mert Klárika feje az ölében feküdt. Többet nem is igen beszélt az álmos emberrel. A párizsi tervet hónapokig hányták-vetették, most, hogy már szalad velük a vonat, nincs mit okoskodni rajta. Gyula dolgos ember, jó munkás, a szakmáját nagyon érti. Csakhogy a szakmának ma semmi keletje odahaza, kinek kell bunda a lerongyolt országban? És Brüll úr, aki néhány hónapja látogatóban járt otthon, azt mesélte, hogy Párizsban nagyon megbecsülik a jó szűcs munkást. Kettőötven, három frank az órabér, és van hely, ahol tíz órát dolgozhat naponta. De ha csak nyolcat, az is rengeteg pénz.
Gyula ment volna rögtön, de Barabásné nem szánta rá magát könnyen az útra. Három gyerek, Istenem... És a kis lakásnak minden szerénykincsét eladni... Meg odahaza, ha az ember sehogy se’ keres, ő is tud segíteni. Barabásné okleveles szülésznő.
Nehezen szánta rá magát, de rászánta. A vonat ismeretlen éjszakában fut velük. Holnapután reggel érkeznek Párizsba. Addig kicsit fel van függesztve a gond, nem kell munka után járni, főzni se’ kell, vásárolni se’, csak ülni szép csendesen és tépelődni.
A körte homályosodik, már csak vörösen izzik a fáradt szál, aztán kialszik. Barabásné azt hiszi, hogy hivatalból oltották ki, mert éjszakára nem dukál a világosság. De akkor se’ zúgolódna, ha tudná, hogy kiégett a körte. Éjjel van, idegen ország riasztó éjjele, a gyerekei, az embernyi nagy meg a három kicsi, mind alusznak, a vonat robog Párizs felé. Sóhajt kicsit, a kabátot ráigazítja Janira, és lehunyja ő is a szemét.
Reggel megmozdul az alvó világ. Barabás nyújtózkodik, és beszélgetni próbál az idegen asszonnyal. Barabás az orosz fronton harcolt, és azt állítja, hogy az asszony lengyel. Franciaországba utazik ő is, de nem Párizsba, hanem valami bányába, ahol az ura dolgozik. Ennyi az, amit Barabás a beszédéből megértett, és most elmeséli az asszonyának. De Barabásné nem figyel rá. A kés is megáll a kezében, amivel kenyeret, libahúst szelt a fiának. A lengyel asszony karján nyafogni kezdett a gyerek. Nagyocska már, kétéves lehet, de legalábbis másfél. És a lengyel asszony megszoptatja! Barabásnéban megszólal az okleveles szülésznő, szaporán magyaráz, jellel, fintorral mutogat, de a lengyel asszony csak bután mosolyog, és enyhe aggodalommal pislog Barabásné hadonászó késére, a gyereket nem veszi le a melléről.
A lányok is enni kérnek, Barabásné kénytelen abbahagyni a népnevelést. De nem nyugszik meg, és valahányszor a nap folyamán a lengyel asszony megszoptatja a gyermekét, rosszalló és sebes tiltakozásban tör ki. A lengyel asszony bután mosolyog.
A gyerekek egymás hegyén-hátán tolonganak az ablakban. Nagy hegyek, még nagyobb hegyek, köztük fehér falucskák, acélkéken felvillanó tavak. Aztán az osztrák határra érnek, le kell szállni és sorban állni egy fabódé előtt, mint tegnap ilyenkor Királyhidánál – tegnap volt? mind úgy érzik, hogy ezer éve – nyitogatni a csomagokat a fináncok parancsszavára, bemenni a kis fészerbe, ahol Barabásnét meg a két lányát fogatlan vénasszony tapogatja végig. Klári fél tőle.
Visszaeresztik őket a fülkéjükbe, a vonat lépésben megindul, hamarosan újra megáll.
– Buchs, svájci terület – jelenti Barabás. most a svájci fináncok jönnek, de azokhoz nem kell leszállni, itt a vonatban kutatnak, azt se nagyon alaposan. Barabás megtudja tőlük, hogy még egy óra hosszat áll a vonat, nyugodtan sétálhatnak kicsit odalent.
Barabásné persze most sem hagyja a cókmókot, de a három gyerek boldogan csörtet kifelé, és a lépcsőn majd hogy keresztül nem bukfenceznek egymáson. Odalent árusok kínálgatnak nagy csupor sűrű, édes tejet, habbal tetőzött illatos kávét. Egy perc múlva a három gyerek orra mélyen benne a tejescsuporban. Pesten mostanában ritka és nagy gyönyörűség volt az ilyesmi, és akkor is vékony, kékes, vízízű volt a tej.
Úgy nekiveselkednek a csuproknak, hogy a két apróbb meg se’ látja a kislányt, aki a hálókocsi felől tart erre. Annus látja, de ő is csak a szeme sarkából. Akkora lehet a kislány, mint ő, tizenkét éves, de csupa báj és előkelőség, valóságos kis dáma. Fehér ruhája gyűretlen, mintha most mosták-vasalták volna, a cipője is fehér, és kis, gyöngyös táskát tart a kezében. Nagyon egyenesen jár, a fejét könnyen, büszkén emeli, valami vidám dac, kecses dölyfösség van ebben a fejtartásban. Szőke a haja, sok apró, aranyló fürt, talán az a finom arcú, elegáns asszony csavargatta így fel, aki mellette megy, és halk, idegen szóval beszél hozzá. Nagyon szépek, nagyon előkelőek. A kislány pillantása végigszalad a három csupros gyereken, aztán lépeget tovább, bemegy az édesanyjával az étterembe. Ha Annus a gazdag embereket nem érezné a bolygók távolságában, ha el tudná képzelni, hogy sorsuk érdekelheti és közösségbe kapcsolhatja egymást, vagy ha rosszabb, nyűgösebb és kíváncsiskodóbb gyerek lenne, vagy ha csak a tej nem volna olyan édes és sűrű, most talán firtatná, ki volt ez a tündér kislány. Ha németül tudna, talán megkérdezné a hálókocsi aranygombos kalauzát, és megtudná tőle, hogy a kislány egy olasz miniszter lánya. Bécsben járt az édesanyjával, most Genfbe utazik.
Talán azt is megtudná, hogy a kislányt Pia Monicának hívják, az apja nevét pedig sűrűn írják az újságok.
De Annust most a tej érdekli, a kislányt már el is felejtette, a kislány is őt.
Letelik, az óra, a vonat megy tovább. A három gyerek a fülke ablakából a folyosói ablakhoz vágtat, onnan meg vissza. Nem tudják, mit nézzenek előbb. Harsányan és visongatva hívják egymást meg az apjukat, és az anyjuk nem tudja úgy maga alá húzni a lábát, hogy a sűrű nyargalásban meg ne botoljanak benne. Pedig csak hegyeket látnak, mindig csak hegyet. Hegy – milyen egyszerű szó, az ember valami magasat, csúcsba futót, kúposat gondol, ha kimondja, és ez az egyszerű képzet hogy meghal az emberben, mikor a kőnek, hónak és fenyőnek misztikus és testvéri világa feltárul előtte. A kő az kő, ősi és emberen túli, változatlan anyag, a hó az felülről jön, kis, libegő pelyhekben jön az égből, és megközelíthetetlen tisztaság lesz belőle, a fenyő az növény, gyökere van és sok karcsú, pontosan helyezkedő, zöld tüskéje, és kő, hó és fenyő együtt egyszerűen a csoda és a szépség. Vannak ilyen titokzatos egyesülések, tenger és felhő, ég és búzaföld, napfény és piros virág, és az ember évezredek óta igyekszik, hogy átvegye, megközelítse titkukat. Vásznon és papíron, szóval és muzsikával próbálkozik az ember, a három gyerek egyszerűen szemmel próbálkozik, és az eredmény többé-kevésbé mindig ugyanaz: édes, meggyötört, felzaklatott fáradtság.
Jani és Klári behúzódnak a fülkébe, Klári duruzsolva, halk madárhangon pittyenve, el is alszik. Mintha vitatkozna. Talán azt vitatja, hogy nem igazságos, nem méltányos dolog ez, ilyen kis gyereket kivinni idegen éjszakába, idegen világba, havas hegyek magányába, így rázúdítani csodát és utazást és fojtogató, nehéz szépséget. Klári hétéves, tehát már benne az ember, amilyen lesz: harcos és hetvenkedő, igazságtalanságot szimatoló és jogát követelő, tiltakozásra és verekedésre mindig kész, makacs kis hős.
Jani már kilencéves, és benne, ha hagynánk, hogy nekirugaszkodjon a képzeletünk, már leendő mesterségének első hajlandóságait is felfedezhetnénk. Mert Jani, kimerülten és félálomban, alagutak fúrásával és barlangok robbantásával bajlódik, és ha könnyelműek volnánk, most diadalmasan mutatnánk rá: lám, a jövendő technikus! Csakhogy Jani alagutain és barlangjaiban rablóbanda szökik és rejtőzködik, és a titkos repülőtér, amit most gondolatban egy csúcsok közé ékelt, eldugott fennsíkra épít, az emberrabló vezér gonosz terveit szolgálja. Nem állítjuk, hogy Jani teljes mértékben azonosítja magát a rablóvezérrel, és ő ül a prédára éhes repülőgépben. Az tagadhatatlan, hogy kicsit hasonlít rá a nagyfőnök. Viszont elszenderedő agya most lovasösvény vágásával bíbelődik, és azzal egyidejűleg indián törzzsé változtatta a rablókat... nem, végül is úgy döntött, hogy híres főkém rejtekhelye a robbantott barlang, és fűtött repülőgépe a nagy király parancsát várja... Kitört a háború! – jön meg a hír, és a főkém elrepül az ellenséges országba, hogy titkait kikémlelje és a nagy király megnyerje a háborút... Jani még gyorsan ledob egy bombát a fővárosra, csak úgy magánszorgalomból, mert az nem a kém feladata, aztán elalszik.
Annus nem ment be a fülkébe. Kint guggol a folyosón azért guggol, mert úgy magasabbra látni, fel az ormokig –, kint guggol fájó térddel és megmerevedett nyakkal, szemét könnyel borítja a szikrázó hó. Guggol a kislány, a szíve fáj, a lélegzete akadozik. Néz fel a magasba, az egyenes fenyőket, a hó fehér izzását nézi... ezt a kemény és hibátlan világot, amelynek nem kell segítség. Olyan tökéletes és magányos, olyan messze van. Fenség. A folyosó szennyes padlóján guggol a kislány, és nem tudja, hogy egész életében ezt fogja ő keresni, ezt a csöndet, ezt a büszkeséget, ezt a fenséget. A saját lelkében fog ásni utána, idegen lélekben fogja éhezni és szomjúhozni, öntudatlanul és epekedve, amíg él.

2.

Rue du Chat qui Peche... a halászó macska utcája. Utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két lépés - harmincnál a hossza se’ több -, de Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben, hanem bent a központban, forgalmas útvonalak mellett. A halászó macska utcája a Szajna partjára fut ki, a rakpartot, a Quai St. Michelt köti össze a kisebb, de mozgalmasabb rue de la Huchette-tel. Ha az ember kiér a partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly vidéken, a város szívében épült.
Úttestet, járdát persze álmodni se’ lehet a kétlépésnyi szélességre, a kopott macskakövekből hat vagy nyolc ha jut egy sorba házfaltól házfalig, de az utca két végén két-két vascöveket vertek le a középre, jelezvén vele, hogy tilos behajtani, ami egyszerűen szemtelenség. Nincs az a keskeny taliga, ami be tudna furakodni a közbe, még ha a cövekek nem is állnának az útjában.
A két házsor? Négy-négy ház, de a két szélső mindegyik végén a rakpartról vagy a rue de la Huchette-ről nyílik, marad tehát két-két ház... Hogy öregek-e? Ezt nem lehet tudni. Időtlen házak, lehet, hogy ötszáz év van mögöttük, és lehet, hogy potom ötven esztendő. A kapujuk valószínűtlenül keskeny, valószínűtlenül sötét. Falépcsők kanyarodnak fölfelé, a szurokfekete semmibe. A semmiről aztán kiderül, hogy emelet, és újabb szurokfekete semmi ásít fölötte... négyemeletesek a házak, bizony. Az ablakokban mosott ruha szárad.
A halászó macska utcája. Annus, mikor kicsi volt, sokat bogozta a nevet. Elalvás előtt lehunyt pillája mögé idézte a képet, játszott vele, színezgette. Öreg, kövérkés kandúr, nagy bajszú, mint a horgászók, akik kétlépésenként ülnek a Szajna-part nagy kockakövein, lógó lábuk tükröződik a folyóban. Ül a nagy bajszú, öreg kandúr is, pápaszem az orrán, micisapka a fején, komolyan tartja a horgászóbotját, és a zsineget belemeríti a vízbe.
Annus nem félt a kandúrtól - tizenkét éves volt, felnőtt nagylány -, csak sokat tűnődött rajta. Mikor élt vajon, mikor baktatott végig az utcán, ami tőle kapta a nevét... néha vállára vetett horgászóbottal járt a kandúr, máskor hóna alá kapta a szerszámot. Mikor élt vajon... vagy talán ma is él? Annus szerette volna látni, és szerette volna megkérdezni az utca öreg embereit, ismerik-e? Nem kérdezte meg, mert nem volt velük elég jóban, és különben is mogorvák voltak, dörmögők... Nem kérdezett meg senkit, de este, elalvás előtt a kandúrra gondolt, aki halászni járt, és valahogy ez volt az első otthonos, barátságos fogalom az idegen város riasztó életében. A kandúrt lehetett érteni, sokkal jobban, mint a sebes szavú, mozgékony arcú embereket, akik mások voltak, mint a hazai emberek, mások és furcsák. A kandúr kandúr volt, itt is.
Pedig ekkor még nem is a halászó macska utcájában laktak, hanem a rue de la Huchette-i kis szállodában. De az ablakuk pontosan a kis köz bejáratára nézett, és ha a partra szaladtak ki, vagy félénk városi kalandozásokból hazafelé tartottak, rajta keresztül vették az útjukat.
Az utca nevét Bargyihinov bácsi fordította le, aki az első párizsi ismerősük volt, vagyis pontosabban a második. De Liiv bácsi, az első ismerős, csak másodpercekkel előzte meg. Ez úgy történt, hogy Klári elesett a lépcsőn, és bömbölt, és Liiv bácsi, akinek a szobája a lépcsőházból nyílt, kirohant és felsegítette. Az éktelen sivalkodásra kiszaladt Annus is, és a bácsival együtt igyekezett csöndesíteni Klárit. Mikor a kislány már csak hüppögött, a bácsi megkérdezte, kedvesen és franciául:
- Hogy hívnak?
Klári rámeredt, dühösen és megvetéssel meredt rá, aztán ráripakodott magyarul:
- Beszéljen velem tisztességesen. Így én nem értek!
Annus elszörnyedt. A bácsi nem értette a magyar szót, de Klári arckifejezése világosan beszélt.
Annus elszörnyedése pedig ritkán maradt platonikus. Most megragadta a kislány két vállát, és rázta, hogy a szusz egyszeriben kiment belőle.
- Te komisz kölyök! Így felelsz, mikor szépen kérdeznek?
Liiv bácsi tanácstalanul állt a családi viharban. Minden gyereket szeretett, szenvedélyesen és elszoruló szívvel, mert az ő egyetlen, kék szemű, fekete hajú bogárkája meghalt menekülés közben. Liiv bácsi litván volt és szocialista, és a háború után rövid ideig úgy látszott, hogy Liiv bácsi és a barátai fogják berendezni az életet, úgy, ahogy ők ítélik jónak. Liiv bácsi, a matematikatanár néhány napig a közélelmezés legfőbb diktátora volt - azt mondták, ő tud számolni, tehát ez neki való feladat. Aztán menekülni kellett, mert az ellenforradalmárok halálra keresték Liiv bácsit, és akkor meghalt a lánykája is, a felesége is, nem tudni, hogy melyik kapta meg a másiktól a tífuszt. Liiv bácsi pedig itt bolyongott Párizsban, és nem tudta, mit kezdjen magányos életével. Minden gyereket szeretett, és szívesen barátkozott volna Klárival is, de az némán tűrte, hogy rázzák, és változatlan haraggal vicsorgott a bácsira. Hanem Annus karját most hirtelen lefogták hátulról.
- Kedves, kedves fiatal hölgy! Hát mit követett el ez a bájos gyermek, hogy a testvéri fenyíték szükségesnek ítéltetett? Annus meghökkent a hosszú és sima mondatra. Néhány szót már értett franciául, de ez a választékos beszéd akár kínai is lehett volna. Ijedtében eleresztette Klárit, aki mint a nyúl, surrant vissza a szobájukba. És ott maradtak ők hárman, a litván tanár, az orosz bankár és a magyar kislány. Annus úgy érezte, hogy Klári modorbeli fogyatékosságait neki kell jóvátenni, tehát nem mert mozdulni.
Liiv bácsi az eset előzményeit mesélte, és őt megértette Annus, mert Liiv bácsi nem beszélt tökéletesen franciául.
- Elesett a kicsike, és én felemeltem. Aztán megkérdeztem, hogy hívják, és akkor méregbe gurult.
- És ezért büntette meg a kedves fiatal hölgy? Értem, már mindent értek. Fogadja alázatos bocsánatkérésemet, Mademoiselle, amiért beleavatkoztam ebbe a tisztára családi jellegű ügybe.
Ez megint kínaiul volt, Annus csak annyit értett belőle, hogy a fehér kecskeszakállas, szelíd bácsi kisasszonynak szólítja őt, és ezt igen jó néven vette. Rámosolygott hát, és azt mondta: Merci bien, bár sejtelme se’ volt róla, mit köszön meg. De a barátság mégis így kezdődött, mert este, mikor Barabás lement a kis szálloda söntésébe, Bargyihinov bácsi megszólította. Lelkes és bonyolult mondatokban dicsérte két leánygyermekét, akikkel szerencséje volt megismerkedni, és megkérdezte, szabad-e velük elbeszélgetnie néhanapján, nekik is jót tenne a francia nyelv gyakorlása.
Barabás bizalmatlanul hümmegetett, azt hitte, a bő szavú, kecskeszakállas úr tanítani akarja a gyerekeket, amire neki most nincs pénze. Ha Bargyihinov bankár megsejti a gondolatát, biztosan felháborodik. Mert akkor még 1920-at írtunk, az orosz menekülteket aránylag tisztességesen segélyezték, és ők maguk úgy képzelték, hogy száműzetésük már legfeljebb néhány hónapig tart. Bargyihinovnak esze ágába se’ jutott volna pénzt fogadni el a munkástól. Unalom, magány és egyszerű jóindulat volt, ami a gyerekekhez vonzotta... és ha ebből a néhány nyelvleckéből nőtt ki később Bargyihinov egyetlen keresetforrása, az véletlen volt, egyike a bánatos, sorsszerű véletleneknek. Mert évekkel később, mikor a nemzetközi segélyek kifogytak, és a boldog visszatérés képe egyre ködösebb távolban incselkedett, Bargyihinov a Párizsba érkező idegen munkásokat tanította francia szóra. Kis céduláit, amiken jutányos nyelvóráit hirdette, Jani osztogatta a magyar, olasz, cseh, görög vendéglőkben... de ez évekkel később volt, mondom, Bargyihinov úgy érezte, hogy évezredekkel később.
Most barátságosan megfogta a pohár sört, amit Barabásnak mért ki a csapos, és odavitte az asztalhoz, melynél Liiv bácsival üldögélt.
- Jöjjön, cher Monsieur, tiszteljen meg azzal, hogy a mi asztalunknál issza meg a sörét. Utóvégre szomszédok vagyunk. Bemutatom Liiv barátomat... úgy is mondhatnám, hogy ellenségemet, legkedvesebb ellenségemet. Éppen nagy vitában voltunk, magas színvonalú és az emberiség fejlődésének irányát elemző vitában... talán Monsieur is kifejtené a nézetét?
Barabás leült. Az elébb egy pillanatra meghökkent, mikor az orosz a söre után nyúlt, azt hitte, meg akarja inni. De Bargyihinov kedves mozdulattal elébe állította a poharat, és a széket is elhúzta, hogy leülhessen. Most olyan volt, mint egy nagyon finom, öreg pincér.
Idegen emberekkel kocsmában elbeszélgetni szerte a világon ősi és tiszteletre méltó szokás. És szomszédok, tényleg. És Barabás kíváncsi az életre, mindig is mozgékony eszű, tanakodó fajta volt, különben ma nem lenne itt. Pestre se’ került volna még fiatal házas korában, Párizsba meg éppenséggel nem. A bizalmatlansága enyhült, kortyintott a söréből, és felelt:
- Nem hinném, hogy hozzá tudnék szólni... rosszul beszélek franciául. - Nem mondta nagyon folyékonyan, de azok megértették. Liiv részvéttel bólogatott, Bargyihinov tiltakozott.
- Csak bátorság, kedves barátom, csak nem túlozni a nehézségeket. A nyelvtanulás elsősorban önbizalom kérdése. És a huszáros bátorságáról híres, lovagias magyar nemzet...
Barabás elmosolyodik. A „lovagias” szót - chevaleresque - már az előbb, a söntésnek támaszkodva is használta Bargyihinov. Barabásnak jólesik a hazájára árasztott dicséret, különösen, hogy ez a kecskeszakállas, kis emberke az első, aki mintha tudná; mi is, hol is van Magyarország. A franciák, ha megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:
- Mellettünk harcoltatok vagy a boche-okkal?
Még annyit se’ tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó oldalon verekedett.
- Ez jó - magyarázta Barabásnak a szabadkai cipész, aki odaát lakott a rue Monsieur le Prince-ben. - Azt kell felelni, hogy mellettük, akkor mindjárt felderül a képük, és nagyon barátságosak. Nekem különben is könnyű, a passzusomban az van, hogy jugoszláv, és azokat szeretik.
Barabás akkor komoran rázta a fejét. Ő nem feleli azt, hogy mellettük. Csak akad köztük intelligens ember, aki legalább a volt ellenfeleiket ismeri, és az hazugságon fogja. Barabás az igazat mondja, és erre az emberek arca elsötétül. Udvariatlanok lesznek, lenézők, elutasítók. Ezért esik jól Bargyihinov dicsérete - de éppen lovagias?... Barabás jó munkásnak, becsületes, okos embernek tudja magát, azonban nem érzi, hogy a lovagiassághoz sok jussa lenne. A szó értelme is homályos, csak annyi kétségtelen, hogy a lóhoz van valami köze, de a háborúban nem is harcoltak lovon. Mindegy, Bargyihinov nagyon elismerően mondta, pedig ő is ellenség volt valaha. És Barabás elmélkedéséből kiemelkedik a szó, eszébe jut, hogy az elébb hallotta, és rámutat Liivre:
- Miért ellenség?
- Ó - tárja ki szélesen a karját Bargyihinov -, hát annak kellene lennie, nem? Ő szocialista, én kapitalista vagyok... illetve voltam. Bankár. Mondjam el, mi mindenem volt - házaim, birtokom, autóm? Nem mondom el, mert úgy hangzik, mint a kivénhedt primadonnák visszaemlékezései. És én nem vesztettem el örökre. Még néhány hónap - legfeljebb egy év. - Felemeli a poharát. - Igyunk, barátaim! Arra, hogy jövő ilyenkor szentpétervári palotámban láthassam magukat vendégül.
A sovány, félszeg, magas homlokú Liiv fáradtan nyúl a pohara után. Bargyihinov elkomorodik.
- Szentpétervári palotámban most a Köztisztasági Hivatal székel. Úgy hallom, olyan félelmes szennyet teremtett benne a Köztisztasági Hivatal, hogy évek kellenek majd az eltakarításához.
Liiv megmozdul.
- Bocsánat, tisztelt barátom, de ez nem valószínű. A Köztisztasági Hivatal nyilván megszerezheti az eszközöket...
Bargyihinov félbeszakítja, széles mozdulattal fordul Barabás felé...
- Hát látja? Makacs, mint minden szocialista, a letagadhatatlan tényekkel is vitatkozik. Mindegy. A vörös gazemberek már egymást pusztítják, Gyenyikin és Kolcsak diadalmasan nyomulnak előre... mához egy évre odahaza, nálam sörözünk.
Liiv gépiesen nyúl a pohara után, mert megszokta, hogy ilyenkor innia kell az álom megvalósulására. Bargyihinov szeretettel ráteszi a kezét a kinyújtott kézre.
- Én annyiban szerencsésebb vagyok Liiv barátomnál, hogy közvetlen hozzámtartozókat nem siratok... agglegény voltam. Ő szegény... mutassa meg a fényképet magyar barátunknak, Liiv.
Liiv bácsi elvörösödik, és elvörösödik Barabás is. Ők ketten szemérmesebbek, mint a kedves és bőbeszédű orosz. Liivnek egyetlen fényképe van, és azt egyszer, egy elborult és boldogtalan éjszakán megmutatta Bargyihinovnak. Most a magyar munkásra néz, aki elfordítja kigyúlt arcát. Párizsban vannak, ezer kilométerekre a kettős sírtól, ezer kilométerekre mindentől, ami életük, hazájuk, otthonuk volt. Kihúzza a tárcáját, és a képet a magyar munkás kezébe adja.
Fekete hajú asszony, fekete hajú, mosolygó ötéves lányka. És Liiv tanár úr, nyitott apacsingben, fatörzsnek dőlve, a lombokon átsütő nap fényfoltjaival arcán. Bargyihinov beszél:
- Az én elvbarátaim kergették halálba őket. Ahogy az ő elvtársai raboltak ki engem. És most itt vagyunk, két földönfutó, és néha azon vitatkozunk, melyikünket pusztítottak el igazabb eszme nevében.
Liiv elteszi a képet, felnéz.
- Engem nem eszme nevében pusztítottak el. A kapitalizmusnak nincsenek ideáljai. A kapitalizmus, önfenntartásának és törvényszerű expanziójának érdekében...
Barabás ámultan hallgatja, és nem érti. A szöveget se’ érti, azt meg éppenséggel nem, hogy Liiv most szárazon, egyöntetű nyugalommal magyaráz, mikor az elébb akadozva beszélt franciául. Honnan tudná, hogy a tanár úr elérkezett a szakmához, melynek örökké azonos tolvajnyelvét számtalan francia könyvből megtanulta és hosszú viták során begyakorolta? Honnan tudná, hogy egy tudomány szólamai éppolyan változatlanok, mint a szűcsmesterségé, amelyben, lám, már ő is kitűnően érti a szaktársak nyelvét? Szociológia és szűcsmesterség - nem, ilyesmi nem jutna Barabás eszébe. Ül, és hallgatja a nekimelegedő vitát, amit nem ért, és ami nem érdekli. Két ellenség, gondolja, két földönfutó. A fénykép volt az élet, a szentpétervári palota volt az élet, és az elveszett. Most a szocializmusról vitatkoznak és a kapitalizmusról. Barabás sóhajt, kihörpenti a sör utolsó, meglangyosodott kortyát, és szalad fel a harmadik emeleti kis szobába, ahol Klári erélyesen öklözi Janit, mert Jani állítólag megrúgta, míg Jani bömbölve tiltakozik a vád ellen, Annus fülét befogva üvölt, hogy csend legyen, Barabásné pedig azon töpreng, hogy lehet két kézzel egyszerre három gyereket pofon vágni.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:A halászó macska uccája