FőképR. Várkonyi Ágnes könyve a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) idejére repít vissza minket. Miután 1696-ban a törököt végleg sikerült kisöpörni a Magyar Királyság területéről (karlócai béke), a segítségünkre siető Habsburgok elfoglalták a magyar trónt.
A cseberből vederbe esett ország több alkalommal is megpróbálta lerázni az osztrák rabigát: 1606-ban Bocskai István erdélyi fejedelem sikerre vitte Erdély szabadságának ügyét; 1697-ben pedig Esze Tamás robbantotta ki a hegyaljai felkelést, mely elbukott, és melyet véres megtorlás követett.
A kudarcot vallott felkelés után a helyzet cseppet sem javult az országban.

Az itt állomásozó nagyszámú osztrák hadsereg ellátása teljesen felemésztette a jobbágyság tartalékait, a koncepciós perek pedig a nemesség szembefordulását eredményezték. II. Rákóczi Ferenc maga is megtapasztalhatta az osztrák császár „vendégszeretetét” a bécsújhelyi börtönben.
Innen sikerült Lengyelországba szöknie. A hegyaljai felkelésben tevékenyen résztvevő Esze Tamás innen hívta haza a fejedelmet, hogy álljon az újonnan kirobbant felkelés élére.

R. Várkonyi Ágnes könyve nem a szabadságharc történetét tárja elénk. A szerző pár apró mozzanatot ragad ki csupán a több éves háborúskodásból. Olyan megindító történeteket, amelyeknek ugyan nem voltak világrengető következményei, mégis hűen példázzák egy szabadságáért küzdő nemzet hősi harcát.
Habár a főbb szereplők között szerepel Esze Tamás, (Vak) Bottyán János, Béri Balogh Ádám, sőt maga a fejedelem is, mégsem egy-egy mindenki által közismert eseményen keresztül ismerkedhetünk meg velük.

A kuruc kor hősei hitelesen adja vissza a korszakot jellemző állapotokat. A szabadságharc ügyét leginkább magáénak valló jobbágyság és parasztság elszántsága éppúgy visszaköszön e könyv lapjairól, mint a magyar nemesség megosztottsága.
Számos úr kezdetben Rákóczi pártját fogta, majd mikor fordult a hadiszerencse, elárulta az ország ügyét és a császárnak esküdött hűséget (pl. Ocskay László ezredes).

Mindegyik történet a hazaszeretetről, a haza ügyéért akár meghalni kész, vagy életét áldozó emberekről szól, azonban majdnem mindegyikben szembesülnünk kell a szabadságharc kudarcának kiváltó okaival.
Úgy érzem ez a fajta kettősség végigkíséri a könyvet. Legyen bármennyire felemelő és szívet melengető Bornemissza Jánosnak vagy a görgényi vár védőinek története, ezzel a „negatívummal” a realitások talaján tartja R. Várkonyi Ágnes az olvasót.

Ahogyan a szerző utószavában, úgy én sem tudom eldönteni, hogy volt-e valami titka ezeknek az embereknek, vagy csak dolgukat végezték, ahogyan a szívük diktálta. Mi késztette őket, mi adott nekik erőt ezekhez a cselekedetekhez? Talán ha elolvastuk a könyvet és „leülepedett” bennünk, rájövünk ezekre a dolgokra.