Részlet Körmendi Ferenc: A budapesti kaland című könyvéből

Tíz óra felé gyülekeztek a fiúk a kávéházban. A fiúk: harminckét-harminchárom esztendős pesti fiatalemberek voltak, kortársak, akik együtt végezték a gimnáziumot, és ma már körülbelül csak annyiból állt a kapcsolat közöttük, hogy úgy nevezték egymást: a fiúk. Annak idején, az osztályban, klikk voltak, a legtöbben legalább, akik eljárogattak ezekre a kávéházi találkozókra, egy csoporthoz tartoztak. Az iskolában az ültetés, érdeklődésük egyformasága, képességeik hasonlósága és bizonyos mértékben családi és vagyoni viszonyaik terelték volt össze a fiúkat – hogy mennyire mások, vagy mennyire másokká lettek, ezt csak akkor vették észre, amikor az iskolapad helyét a kerek márványasztal, a tintatartó helyét a feketéscsésze, s a felelés drukkját a felelősség félelme foglalta el. A kávéházi társaságból idővel aztán néhányan lemaradtak, viszont csatlakozott hozzájuk néhány távolabb álló, ezeket a törzs eleinte valami enyhén türelmes bizalmatlansággal fogadta, aztán lassanként ezekkel is összeszoktak. Valószínűleg egyiküknek sem tűnt fel, hogy egykori összetartozóságukat az idő régen elmosta, hogy ez az összeszokás a mindennapi apró dolgok beidegződésén alapul, tulajdonképpen semmiféle belső értelme nincsen. Egy bizonyos tükrös kirakat előtt szokott rendesen eszembe jutni, hogy új kalapot kellene vásárolnom, egy bizonyos villamosmegállónál gondolok mindig arra, hogy érdemes volna bérletjegyet váltani, egy bizonyos belvárosi ház előtt holtbiztosan felötlik bennem a gondolat, hogy mégiscsak el kellene menni a Nemzetibe, egy Shakespeare-előadáshoz. Ugyanígy: volt egy körúti kávéház, amelyről tíz-tizenkét fiatalembernek az jutott eszébe, hogy ... utcai főgimnázium – eszükbe jutott, hogy van egy fiútársaság, egy Kelemennel, egy Zátonnyal, két Weisszel s még ezzel és azzal –, és hogy van a hétnek, később minden két hétnek, aztán már csak minden hónapnak egy napja, amelynek estéjén ebben a kávéházban találkozunk a fiúkkal. – Úgy és azért találkoztak ezek a fiatalemberek egymással évek hosszú során keresztül, ahogyan s amiért osztálytársak találkozni szoktak. Összeülni egy-két órára, hogy tudjunk egymásról, tudjuk, kinek hogyan megy, ki mit csinál, kinek mi sikerül, ki mibe bukik bele – diskurálunk egy kicsit, röhögünk: ez volt ennek a kompániának az íratlan alapszabálya. S ebben a programban is tulajdonképpen az utolsó szó volt a fontos: mert hiszen szegény Weineren meghallom, hogy nyomorog, Vargától pedig legfeljebb azt hallhatom, hogy továbbavanzsált abban a bankban, amelyben az öreg Varga vezérigazgató... nem, tényleg nem ez a fontos. A fontos: röhögni. A fontos az, hogy a kis-Weisz egyszer csak azt mondja: no, mit gondoltok, kivel találkoztam múlt héten kedden a Rákóczi úton? hát a Marczinkával. – Tényleg? a Marczinkával? még él? megvénült? persze pipája a szájában volt, mi? megálltál vele? mondta, hogy na, Weisz, maga kapcabetyár? s így. – A kis-Weisz cigarettára gyújt, egy kézmozdulattal leinti a hangzavart, és rendesen, sorban felel a kérdésekre. Tényleg, a Marczinkával. Mi az, hogy él még? mi az, hogy megvénült-e? – strammabb, mint valaha. A pipája persze a szájában volt, de panaszkodott, hogy a nyugdíjából kapadohányra is alig telik. Ahogy meglátott, megismert és megállított, csak a nevemre nem emlékezett – haptákba vágom magam, mondom neki ordítva: én vagyok, tanár úr, kérem, Weisz, a kapcabetyár! – Röhögés. S abban a pillanatban már elszabadul valamerről a kérdés: te Weisz, hogy is volt az, amikor meghívtad Pipót – ez a Marczinka gúnyneve – a húsvéti hangversenyre? Az, kérlek? mondja a kis-Weisz, és leszívja a füstöt, az, kérlek, úgy volt, hogy... s akkor a fiúk mind, látják az osztályt, kettős sorban a tornaterem fűrészporán, a sor előtt Marczinka-Pipó, a nagyothalló tornatanító. Pipó csattant a csattantójával, és elbődül: ó-sztály! vii-gyázz! – s akkor a sorból kiugrik a kis-Weisz, parádémars-lépésekkel Pipó elé vonul, összevágja a bokáit, és éneklő, zsidós orrhangján azt mondja: Tanár úr, kérem! Osztályunk nevében... s akkor eláll az osztály szívverése, s az osztály torkát csendesen csiklandozni kezdi az, amiből a Weisz szónoklata végén a feltörő és elfojthatatlan és kibírhatatlan és halálos nagy röhögés lesz. A kis-Weisz beszél, s az emlékezés máris odadobja a fiúk közé a gondtalan, mindentől elvonatkozott, könnyű, felelőtlen jó nevetés aranyrögeit. A kis-Weisz ott tart éppen, hogy műzenehangverseny – s a nagyothalló Pipó nem érti, és ráordít a kajla kis kölyökre: micsinálsz?! – amire a kis-Weisz kinyújtja bal karját, és jobbjával hegedővonós húzásokat fűrészel rajta, aztán odakapja két öklét szája elé, s belétrombitál: trárá-trárá!! Cessz! barátom, hörgi fuldokolva a kövér, pápaszemes Róna Laci, s a többiek is dűlnek a jó, fiatal nevetéstől – cessz, barátom! és mit is kaptál aztán? igazgatói megrovást, mi? behívták az öregedet is, mi? – Néha egészen bele lehet vadulni a dolgokba. A Sztepanics esete a Hermann und Dorotheával, vagy a Hamvas Muki, mint fizikai egység... barátom, sohasem fogunk úgy mulatni többet, mint azokban az években, igaz? Bizony, mondja a kis-Weisz, igaz, soha. Olyan nem lesz többé. Most röhögök, pedig holnap esedékességem van, és még hiányzik háromszázhatvan pengőm... De amikor ezt mondja, akkor már eltűnik a kis-Weisz, és helyén Weisz Vilmos kötött- szövött- és kézműáru-kereskedő ül, a Weisz I. Imre cég jelenlegi főnöke. Akkor egy pillanatra hideg kis csend lesz – egy pillanatig csak –, aztán megint fölébük kerekedik ezeknek az eseti összejöveteleknek az igazi értelme: á, mit esedékesség, mondja valamelyikük, örülök, hogy nem Kristófnál vagyok, holnap latinból esedékes... emlékeztek, amikor elővette a noteszét, és – s a kövér Rónának megint füléig szalad a szája. Ez a társaság a háború után került össze. Először alig egy-ketten találkoztak, véletlenül, a zavaros, eszméletlen napok s a riadtan lapuló esték során. Később ismerős fejek tűntek fel imitt-amott, a társaság bővült. Volt úgy, hogy az egyik csendben pár koronát pumpolt valamelyiküktől, aztán egy este valaki vadonatúj automobilon hajtott a kávéház elé. Egy bútorkereskedő fiatalon megnősült, és elhozta a fiúk közé feleségét is. Titokban mindegyik jó alaposan megnézte az újdonsült asszonyt, titkos pillantásokat küldtek egymás szemébe, csendben csettintettek, vihogtak, később már – összedugott fejjel ugyan, de – minden különösebb tartózkodás nélkül mérlegelték az asszonyka testi kvalitásait. A nő eleinte zavarodott volt és nem találta helyét, aztán kissé nekimelegedett, nevetett a vicceken s az osztálytörténeteken, és otthonosan fészkelődött a huszonkét éves kamaszférj oldalán a huszonkét esztendős kamaszok mohó pillantásainak kereszttüzében. Valaki valahogyan kimondta azt a veszedelmes szót, hogy nászéjszaka, s ebben a pillanatban félő volt, hogy most enyhe, de azért egyértelmű disznólkodás fog kezdődni – ekkor azonban a bútorkereskedő felállt, s az új pár elköszönt az asztaltól. A fiúk kimondták az egyhangú ítéletet: jó nő. Ezzel azonban be is volt fejezve a dolog: a bútoros többet nem hozta le feleségét a kávéházba, később maga is elmaradt – Jött helyette más, Suhajda. Diáksapkát viselt, elég rendesen viselkedett ugyan, de észrevehető volt, hogy a társaság bizonyos tagjaival nemigen áll szóba. Az újságokban néha olvasható volt a neve, egyetemi ügyekkel kapcsolatban, sőt a fiúk közül egynéhányan valami meséket is véltek róla tudni: valaki állítólag egy évvel ezelőtt a váci országúton tiszti egyenruhás egyénekkel látta együtt egy autóban. Ez azonban csak olyan on dit volt, s miután Suhajda az első évben alig egy-kétszer jött el, egyébként is csendesen viselkedett: nem nagyon törődtek vele a többiek. Megint kimaradt valaki, de újra feltűnt egy-egy régi arc. Kürschner orosz fogságból jött haza, Tiszay a jobb lába helyén protézist, Schwarz a jobb szemén állandó fekete kötést hordott. Igen, a legtöbbjük érettségi után bevonult, voltak ugyan, akik együtt szolgáltak, de tulajdonképpen már az érettségi bankett után széjjelszóródtak, s csak ez idő tájt kezdtek valahogyan összekerülni a kávéházi asztal mellett. Jók voltak ezek az esték: egy-egy hang, egy-egy szó el-eltévedt néha ugyan a flandriai lángszórókig, a volhyniai tetves árkokig, a krasznojarszki szögesdrótkerítésig, a bűzös gerstliig s holmi rossz emlékű utcai akciókig – de a hívatlan hangot rögtön elhessegette az előre megfontolt jókedv könnyed legyintése: hogy is volt csak az, amikor a Polgár Pepi a folyosón... Három-négy esztendeig így ment ez. Voltak üres esték, és voltak tele esték. Volt egy fél év, amikor huszonötre szaporodott a számuk, ebben az időben különszobát is foglaltak a kávéházban arra a heti egy estére. Amikor azonban kezdtek elmaradozni egyesek, akkor a heti találkozót kétheti találkozóvá kellett átrendezni – a tízévi találkozó után pedig abban állapodtak meg, hogy ezután majd minden hónap utolsó csütörtökjén, este a kávéházban találkoznak. Ekkor már alig voltak tizenöten. A tízévi találkozó egyébként nagyon népes volt, s éppen csak az a néhány fiú hiányzott, akik külföldre kerültek. Cseh, aki Frankfurtban főmérnök egy vegyészeti gyárban, Bortkó, akit kilencszázhúszban cserefogolyként Oroszországba transzportáltak, Kádár, akit tizenkilencben láttak utoljára Pesten, azóta nem tudják, hol van, Szalagh, aki a párizsi követségen titkár, Bamberger, aki Hollywoodban él, valami filmkirály nagybácsinál. – Cseh és Szalagh különben írtak az igazgatónak a találkozóra. – Ezen az estén voltak utoljára együtt nagy tömegben. Negyvenhét ember. Megnézték egymás ruháját, megkérdezték egymástól: hogy vagy? – tudomásul vették a túlzottan leplezetlen panaszokat vagy a nobilisan letompított, szerénykedő dicsekvéseket. Toastoztak, vicceltek, nevettek, szerették egymást, semmi közük nem volt egymáshoz, s éjfél után a legtöbben azzal a megnyugodott érzéssel álltak fel az asztaltól, hogy most pedig öt évig, a legközelebbi találkozóig, akár ne is halljak rólatok. De az a tíz-tizenöt fiatalember megtartotta egymást, megszokásból és egy gondtalannak elképzelt este kedvéért. Volt közöttük jómódú s olyan, aki szegény volt, volt nős, és volt legényember, voltak keresztények, és voltak zsidók, voltak jókedvű tréfacsinálók és komor természetűek. Pesti fiatalemberek voltak, egyik sem csinált karriert közülük: amit mindnyájan tudtak, de sohasem beszéltek róla. Az egyiknek a halántékán ősz hajszálak mutatkoztak, a másik a feje búbján diszkréten kopaszodni kezdett. Az évek mentek fölöttük, s ők havi egy estén csak annyit láttak egymásból, hogy: a fiúk ülnek egy kávéházi asztal körül, és röhögnek.

2.

November elején történt, hogy Kelemennek egy fogorvosi rendelőben kezébe került valami képes angol folyóirat, s ebben a magazinban meglátott egy képet. A képen látni lehetett hátul egy díszes, rácsos kaput s előtte egy kis sátorféle históriát. A sátor előtt állt egy sötétruhás fiatalember, vele szemben egy csomó ember, közöttük néhány díszes uniformisban. A kép alatt ez a szöveg állott: Port Elizabeth, Capeland. – Mr. A. T. Cadar (1), a híres magyar származású építész fogadja a hatóságot 800 egységből álló új villa-városa bemutatásán. Az elragadó telep, amelyhez fogható sem elképzelésben, sem megvalósításban sehol a földkerekségen nincsen, a várostól hét kilométernyire a tengerparton terül el, s Angol Dél-Afrika igen sok előkelősége sietett ezen a pompás üdülőhelyen villát vásárolni vagy bérelni, hogy évközi vagy hétvégi pihenőjüket itt töltsék el. A villaváros legmodernebb stílusú épületeivel, pompás sporttelepével, klubjával és mozijával, valóságos dísze és különlegessége az egész Brit Birodalomnak. Tekintettel arra, hogy Mr. Cadar egy hatalmas gyermeküdülőt s a közösség érdekeit szolgáló intézmények további egész sorát építette fel s adományozta az államnak, a kormány hozzájárult, hogy az új telep Mr. Cadar feleségéről Helena-Village-nek neveztessék el, s a telep bemutatóján képviseltette magát. Az átvételi bizottság vezetői L. G. Baldwin tábornok (2), Sir Robert Hall, Port Elizabeth polgármestere (3) és Mrs. Eliza Beitner-Dirk, a kerület egészségügyi főnöke (4). Mellette áll (5) Mrs. Helen Cadar. Kelemen megnézte a képet, megnézte a szöveget, s miután nem tudott angolul, továbblapozott, aztán, ahogy az az önkéntelenül szemének ütődött szó, hogy Hungarian, eszébe jutott, visszalapozott a képre. Megint elolvasta a szöveget, ameddig értette: Mr. A. T. Cadar, the famous architect of Hungarian origin – és közel emelte a lapot a szeméhez. Nézte a sátor előtt álló férfi képét, aztán leeresztette a magazint. A fejemet rá, hogy ez a hólyag itt a papírlappal, az a Kádár Tóni. – Megint az írást nézte, próbálta az angol szavakat megérteni, ami nem sikerült. De azért gondosan elbetűzött odáig, hogy Mellette áll (5) Mrs. Helen Cadar. Mrs. Cadar, ez annyit tesz, hogy Kádárné, úgy látszik, megnősült. Aztán újból a képet nézi, igyekszik a nő figuráját szemügyre venni, de a kissé meggyűrődött, összefogdosott lapon csak egy fekete ruhás, közepesen magas női alak látszik, az arcából éppenséggel semmi sem vehető ki. Ki mehetett hozzá ehhez a hólyaghoz? – gondolja, és most leteszi a magazint az asztalra. A fogorvos várószobájában egy öregasszony ül vele szemben egy alacsony karosszékben, zsebkendőt tart arca jobb felén, és néha fájdalmasan szuszog. Kelemen nézte az öregasszonyt, csipkés fekete blúzát, ferdén lógó fekete szoknyáját, lapos sarkú, kilépett formájú, összeráncolódott, gombos magas cipőjét. Azután a szoba falára nézett, amelyen két lapos fajansztál között családi fényképgyűjtemény lógott. Ennek se’ mehet valami jól, gondolta, gyenge dolog, és megint a kezébe vette az angol képes újságot. Rögtön odalapozott az előbbi képhez, rászegzette szemét a Famous Architect alakjára, és próbálta a képről felismerni. Ez az alak sem látszott valami jól, de ahogy most megnézte, hirtelen észrevette, hogy a lefényképezett férfi bal karját könyökben behajtva a törzse mellé szorítja, s kezét a melle előtt lelógatja. Holtbiztos, hogy ez a Kádár, hiszen pontosan megismerem a kéztartását – s akkor látta Kádár Antalt az iskola folyosóján, egy ablak előtt, jobb kezében a könyv, amelyből szünet alatt is magol, bal kezét-karját ugyanígy tartja, mint itt a képen, és körülötte a fiúk, kórusban énekelve: ping-vin! ping-vin! – mert tényleg, a Kádár kéztartása valahogyan emlékeztet arra, ahogyan ezeknek a madaraknak a szárnycsonkja a testük mellett korcsosodik. Holtbiztos, hogy ez a Kádár. De mi a fenének lehet itt lefotografálva? Egy angol képes lapban? Úgy látszik, valami nagy fiú lett belőle, még a nevét is úgy írják, hogy A. T. Cadar. – Különösen ez az A. T. imponált Kelemennek, sőt egy kicsit bosszantotta is. A. T. Ez a hólyag. Mint az Edison képei alatt: T. A. Edison. Vagy: G. B. Shaw. Először is, úgy tudom, csak Antalnak hívták. Na ja, kikerül külföldre, pénzhez jut, akkor rögtön lesz egy második neve is. Micsoda nulla egy gyerek volt az iskolában. Hangos zörgéssel az asztalra csapta a lapot, és agresszíven nézni kezdte az öregassszonyt. Ez a mutter még előttem van, háromnegyed négy, le fogom késni az irodát. Az öregasszony sóhajtott egyet, és felnézett rá. Kelemen elkapta a pillantását, a plafonra nézett, hangosat sóhajtott, és nagy lépésekkel fel s alá sétált a váróban. Biztosan nagykutya lett belőle, különben nem lenne ebben a lapban. Disznóság, már húsz perce van bent valaki, engem meg két perc alatt elküld, alighogy hozzányúl a fogamhoz. Ha még vizitenként számítaná, jó, értem. De ki van alkudva mind a két plombálás. Amikor odaért a kis kerek asztalhoz, hirtelen felkapta a magazint, s a címlapját nézte. Egy kenőcsreklám-szépségű női arc volt a címlapon, ez állt alatta: Miss Corinne Bennet, The Winder`s Colosseum Star, Cape Town. Fölötte meg a lap címe: World`s Sunday Pictures. Colonial Edition, 5th May, 1928. Hogy kerül ide ez a lap? A kezében tartotta, forgatta, közben a válla fölött hátranézett. Az öregasszony tenyerébe hajtott fejjel ült a széken. Akkor Kelemen szórakozottan köhögött egyet, az ablakhoz lépett, egy hirtelen mozdulattal kiszakította azt a lapot, amelyen a Kádár képe volt, és közben megint köhhentett, hangosan. A kitépett lapot ujjai közé óvatosan összehajtogatta és a zsebébe csúsztatta, s a magazint most már végérvényesen visszatette az asztalra. Fél öt múlt, amikor az irodába érkezett. Először az osztályvezetőnél mentette ki magát a késésért – Czilek úr barátságtalan kézlegyintéssel vette tudomásul a dolgot –, aztán leült íróasztala mellé, s kivette a fiókból a délben belégyűrt inkasszólistát. Nézte az ívet. Rohadt az inkasszó, hatvanpercentes se’ lesz ebben a hónapban, az öreg tombolni fog. Hátradűlt a széken, cigarettára gyújtott, és a zsebéből előhúzta a képet. A szemközti asztalnál egy alacsony, szeplős, szemüveges fiú ült, odaszólt neki:
– Mondja, Krámer, tud maga angolul?
– Én? – nézett fel a megszólított. – Azt nem. Miért?
– Hát ki tud itt az irodában angolul?
– Ki? Hát a Nusi, a levelezésből.
Tényleg, a Nusi a levelezésből, jól tud angolul. Letette a cigarettáját, a fiókból még néhány papírlapot vett elő, közébük csúsztatta a képet, és felállt.
– Mit akar maga angolul? – kérdezi Krámer a másik asztal mögül.
Reszeli a torkát.
– Egy barátom küldött egy angol cikket, amit róla írtak, azt szeretném... – mondja, és kimegy a szobából. A levelezésbeli Nusi öreg nő volt, szemüveges, izzadó és hisztériás. Ott ült az írógép előtt, ujjai géppuskás kopogással repültek a billentyűkön.
– Mit akar, mit akar?! – mordult fel, amikor Kelemen odaállt mellé. – Mit akar, ne zavarjon, az istenért! Megőrülök, annyi munkám van!
Kelemen csendes undorral nézte egy pillanatig a nő olajosan fénylő haját s a háta görbülését, ahogy a gép előtt ül.
– Nusikám – mondta aztán –, csak semmi izgalom. Egy kis szívességet kérnék. Ezt a pár sort magyarul. – És kivette a papírlapok közül a képet.
– Mi ez, mi ez? – kapta el a lapot. – Az istenért, ilyen hülyeségekkel szekál, amikor megőrülök –
– Na, Nusikám, ez egy perc magának – csitította –, akar közben egy cigarettát? Tessék.
A nő belekap az odatartott papirosdobozba, rágyújt, és a füstöt egyenes, kemény sávban kifújja maga elé.
– Olvassam csak, vagy írjam? – kérdi, de máris rójja a ceruzájával egy blokklapra: Mr. A. T. Cadar, a híres magyar származású építész, fogadja a hatóságot… –
– Itt van, most aztán hagyjon, köszönöm a cigarettát – hadarta, amikor a lapot kezébe nyomta és ráhajolt a gépasztalkán fekvő nyitott gyorsírófüzetre.
– Köszönöm, angyal – mondta Kelemen, kissé elhátrált a géptől, és olvasni kezdte a szöveget. Na. Tehát: Kádár – ez az A. T. Cadar –, a kiváló magyar építész – nem rossz – nyolcszáz egységből álló villatelepe – te jó isten, hát ez mi lehet? nyolcszáz egység? villatelepe? az ő villatelepe? ... gyermeküdülő? jóléti intézmények? amelyeket az államnak adományozott ... szóval igen is, ez az egész móka az ő tulajdona, mármint a többi egységek ... s a feleségéről nevezte el? – ezt az állatot! De micsoda pénze lehet ennek?
– Mi az, mi az, mit morog? – dohogja a nő, s egy szögletes mozdulattal hátrafordul. – És egyáltalán, mért van még mindig itt? Mi ez az egész hülyeség?
– Ez hülyeség, fiam?! Örülhetne, ha titkárnője lehetne. Tudja, mi ez? Egy barátom küldte el ezt a képet, egy osztálytársam, pesti fiú, Kádár Antal, mit mondjak, egy egész városa van neki izében... – Felkapta a képet, s egy városnevet keresett rajta – ö ... Port Elizabethben.
– Ó, jó, olvastam, de hol az a Port Elizabeth?
– Indiában, Ausztráliában, mit tudom én – különben az is itt áll, azt mondja... Angol Dél-Afrika, szóval Afrikában.
– Micsoda egy speditőr, micsoda egy speditőr maga, ha még ezt se’ tudja biztosan?!
– Micsoda egy speditőr, jól adja, Nusikám, mintha az inkasszónak köze lenne ahhoz, hogy hol van Port Arthur vagy Elizabeth vagy Port Tudomisénmi? Mit gondol, a Schwarz és a Weisz Port Móricban nem fizet, vagy Pesten nem fizet? Nem a port a lényeg, anyám, hanem az, hogy a barátomnak ilyen vastag dohánya van! Na, isten vele, édesem, köszönöm még egyszer. – Azzal a nő felé fújta a füstöt, és kiment.
A tarifaosztályon Kalmár urat kereste, a főtarifőr azonban nem volt az irodában.
– Nincs valami világtérképük vagy egy kéziatlaszuk? – kérdezte az egyik kollégát. Keresgéltek, a Kalmár asztalfiókjában találtak egy német atlaszt. Fellapozta a regisztert. Port... Port Arthur, Port... Port-de-Paix, Port-de-Salau, Port Elizabeth, K 66 C 2, ez volt a jele. Megkereste a 66-os térképet. No, lám – Afrikában van, Dél-Afrikában... C 2, micsoda mélyen, legalul, hát persze, Kap-Kolonie, vagyis Fokföld, angol gyarmat vagy izé... mindenesetre rózsaszínre van színezve, ez pedig angolt jelent. – Az atlaszt bón ellenében, holnapig átvette, s a szobájába ment. Az asztala mellett a csoportfőnök állott.
– Kelemen úrnak a foga fáj? – kérdezte rosszindulatú hangsúllyal, reszelős hangon, amikor Kelemen odaért. – Gondolom, merthogy alig jött be, elkésve, máris nem látom dolgozni.
– Pardon, Czilek úr – mondta Kelemen, először egy kis agresszív nekiugrással a hangjában, aztán azonnal visszacsendesedve –, kérem. Mindenekelőtt, tényleg fáj a fogam. Másodszor azonban egy igen fontos és félig-meddig hivatalos dologban jártam el – és elővette az atlaszt –, egy barátom ugyanis Port Elizabethből, Dél-Afrika, írt, hogy –- Pestre akar jönni, és hogy állítsam neki össze az útirányt. – Hirtelen abbahagyta, mivel Czilek úr egészen pofátlanul felfelé fordította a fejét, és a plafonra nézett, jobb lábával ütemesen topogott, s ujjaival az íróasztalon dobolt.
– Port Elizabeth... – szólt vontatottan. – És éppen pont magának írt?
– De kérem – kissé zavart s kissé ingerült is volt a hangja –, ha az én barátom...
– Jó – intette le a másik, ma már másodszor s a hanyag tisztviselőt megillető főnöki lenézéssel. – Jó, és hogy áll az inkasszóval?
Dögölj meg, gondolta Kelemen s a kezében lévő ívre nézett.
– Még nem vagyok vele egészen készen – szólt csendesen –, eddig van az A–F csoportban hatvan első, tizenkét második, tizenhat ügyvédi felszólítás, hat per, és a Berger, Fischer és Társát is nyugodtan perelném.
– Úgy – mondta a csoportvezető –, maga nyugodtan perelné? Hát kérem, Kelemen úr, azt bízza csak rám, hogy nyugodtan pereljem-e vagy nyugtalanul, ellenben holnapra legyen meg az egész inkasszólista, mert... – Nem beszélt tovább, de megint a plafonra nézett. Kelemen leült. Fulladj meg, kívánta most egy kis változatossággal ebben az egyébként egyirányú óhajban, és maga elé rakta papirosait. A másik elment az asztal mellől. Valami nyugtalanság volt benne, amikor nyolc óra után otthagyta az irodát. Esős, rongy őszi idő volt, fázott és kinyitott egy roggyant vázú esernyőt. A kopott selyemhuzat is rongyos volt, és több helyen áteresztette a vizet. Az anyja istenit. Egy ilyen... hólyag Dél-Afrikában saját várost épít, én meg itten háromszázhúszért hallgatom ennek a disznó Czileknek a morgását. A keservét ennek a rohadt világnak! Buta, alaktalan harag markolászta torkát, ahogy a csatakos utcán ment. Majdnem ráordított egy öreg, kövér nőre, aki mereven tartotta feje fölött esernyőjét, és elhaladtában súrolta az övét. Ronda vén dög, nem tudja kissé megemelni azt az ernyőt! Sietett, amikor lelépett egy keresztutcánál a járdáról, tócsába lépett, s a víz felfreccsent a harisnyára. Az isten verje meg. Aztán benyitott a Polgári Étkezőbe, ahol havi kosztos volt, sarokba vágta az ernyőt, kibújt kabátjából, s még asztala felé menet rákiabált a pecsétes kötényű pincérlányra:
– Gyerünk, Mariska, kettő tojás, parizer ecetben hagymával, diós kifli, gyerünk, éhes vagyok.
Sehogy sem ízlett az étel. A tojást addig szaglászta, amíg Tauberné odajött és sértett hangon bizonygatta, hogy ez a legfrissebb lámpázott teatojás, ezt nem kell, kérem, annyit szagolgatni, ezt, kérem, nyugodtan meg lehet enni. Akkor undorodva ugyan, de megette. Az ecetes párizsin túlságosan sok volt a hagyma, és a diós kifliből foga alá csikordult egy morzsányi dióhéj. Piszok egy kifőzde, az isten… – Aztán elővette az atlaszt. Port Elizabeth... Dél-Afrikában van. Jobbra, vagyis a keleti part felé. Meleg lehet, az biztos. Ebből azonban még nem sokat tudok. A szövegrészhez lapozott, Afrika – Dél-afrikai Államszövetség –, ez lesz az. Búrok, angolok, németek, hollandok... fővárosa Pretória – gyémánt, arany, cink, őstermények, fontosabb kikötővárosok Cape Town, Port Elizabeth... na. Jó kis fészek lehet, hatvanezer lakos. De biztosan csupa gazdag pasas. Ahol egy Kádár Tóninak nyolcszáz villája lehet. És ha négerkunyhók? Marhaság, majd négerkunyhók miatt fognak olyan zrit csinálni, mint itt a képen. Na jó, hát most tudom, hogy Dél-Afrika és Port Elizabeth, az A. T. Cadar pedig híres építész és milliomos. – kint vagyok a vízből. – Másnap aztán visszaadta az atlaszt Kalmár úrnak. Ez a Kádár-dolog azonban nem hagyta nyugton. Egy-két napig nem gondolt rá, aztán a kék ruha zsebében megtalálta az angol magazin kitépett lapját. Nézegette, forgatta, a szöveget már kívülről tudta. Micsoda szerencséje van egy ilyen állatnak! A legnagyobb hólyag volt az iskolában – persze, hogy ez csinál karriert. Milliói lehetnek! Nyolcszáz villa... egyáltalán nem értem a dolgot. Kiadja őket, vagy eladja? A telek az övé, vagy csak építette a telepet? Én meg itten a háromszázhúszammal… – Ez mindig eszébe jutott, és ezekben a napokban nagyon rosszkedvű volt. Kelemen Andor, pesti fiatalember, simán hátrafésült hajjal, arcán sápadt irodaszínnel, magas, vállas alakjának kissé hanyag, mintegy fáradt tartásával s ugyanennek a hanyag fáradt tartásnak valami csendes, fanyar vonásba húzódott tükörképével a szája körül, harminckét esztendejével – Kelemen Andor bizonytalanul és idegenül állott szemközt ezzel a véletlenül hírét vett karrierrel. Ez a Kádár Tóni iskola után bizonyára külföldre került, Kelemen Andor pedig... no igen, mindenesetre azzal kezdődött az élet, hogy tizenhatban, a sorozáson, általános testi gyöngeség megokolással nem vették be katonának, s így legokosabb volt érettségi után rögtön beállani apja nyersbőrügynökségébe. Ez a dolog akkoriban igen jól ment, igaz, hogy volt kényszerüzlet meg egy kis kellemetlenség a katonai kincstárral – a fő azonban az volt, hogy az üzlet ment, és Kelemen tulajdonképpen csak akkor gondolt arra, hogy érdemes volna, vagy szükséges is lett volna ennek a szakmának minden fortélyát, lehetőségét, technikáját alaposabban megtanulni, amikor a háború után az öreg egyik napról a másikra tönkrement. Szerencsére a mama pénzéből jó ideig futotta, s így nem voltak akut gondok, a kommün alatt pedig elhelyezkedni? na nem, erre semmi szükség, azért a pár napért, ameddig az egész még tart. A proletárdiktatúra után rögtön megváltozott a világ. Jött egy kis konjunktúra-bank, ott egész jól ment a dolog. A nagy rumliban sem szaktudás, sem képesség nem volt szükséges a pénzszerzéshez, legfeljebb az a jó kis pesti szem és pesti orr. Hát ez éppen volt. Nem a fizetés a lényeg, hanem az, hogy mintegy intézményesen lehet manipulálni holmi papírokkal és valutákkal – egész szép kis pénzek forogtak akkor a kezén, volt színház, Siófok, egy egészen rendes kis külön bútorozott szoba az Aradi utcában, és voltak könnyebbfajta és olcsóbb, de csinos, mutatós nők. Ez a dolog tartott néhány évig, akkor a kis piszok bank annak rendje és módja szerint bekracholt, és nem is az volt a legnagyobb szerencse, hogy az úgynevezett ügyvezetőséggel együtt le nem ültették, hanem az, hogy valami kis pénzt megmentett. Ekkortájt halt meg azonban az öregúr, aki a bőrdolgaiba belebúskomorodott, és itt maradt a mama, a Sári meg a Joli. Sári szerencsére nem sokat teketóriázott, hanem feleségül ment egy körúti kis csemegekereskedőhöz. Az első időben egy kicsit idegesítette, hogy a sógora egy virslis, aki maga áll a pult mögött, és az ismerősöknek a pesti nagyzolás megafonján keresztül húsbizományosról, sőt húsárugyárosról beszélt. Mindegy. A fontos az, hogy Károly igazán derék, jó ember, imádja a Sárit, Sárinak meg jól megy a dolga, ő is töri ugyan magát reggeltől estig, de még mamát is illő módon tudja támogatni. Joli akkoriban még taknyos volt, aki a megevett falat kenyéren s az iskolai könyvein kívül semmi gondot nem okozott. – Amíg a pénz tartott, meglehetősen kellemes, szabad élet folyt. Lógás a tőzsde körül, csak úgy szabadon, egy kis lóverseny, kávéház, holmi kétes, egyébként ártalmatlan és jelentéktelen üzletkék, apró közvetítések, szóval semmi rendes dolga nem volt. A napok csak elmúlnak így is – s egyszer csak ott tart, hogy sem állása, sem pénze, sem reménye valami elhelyezkedésre. Természetesen következik a nagy fejhez kapkodás. Mindig szóban van vagy tíz lehetőség – csak éppen semmi sem sikerül. Csoda? Ezekben az időkben? Éppen az utolsó, a sógortól kölcsönkapott százezrest váltotta fel, amikor a papa egy öreg barátja behozta egy nagy speditőrcéghez. Huszonhat éves volt akkor – semmit sem tudott, és mindenhez értett, sóvárgott a rendes, gazdag élet után, és borzasztóan unta, hogy megint kezdeni kell valamit, órára beosztott idővel, pepecseléssel egy íróasztal mellett és havi kétmillió fantáziátlanságában. De hát bele kellett harapni. Végre is: fix állás volt, kezdődő egzisztencia volt ez a dolog, és ha a hónapok múltával mindinkább érezte is, hogy a föld közelebb van a naphoz, mint ő e mellett az íróasztal mellett a karrier lehetőségéhez: mégis minden elmúlt nappal inkább látta, mit jelent manapság egy biztos íróasztal. A munkája? unta és utálta, s miután a háromszorosát is könnyen falhatta volna fel, elhanyagolta. Éppenhogy a látszatát őrizte meg a dolognak, csak annyit dolgozott, amennyi annak az íróasztalnak a védelméhez szükséges volt. Ez természetesen borzasztó és kétségtelenül egyik fő oka annak az állandó és csendben fúró elégedetlenségnek, amely évek óta egy percre sem hagyja el. Hat év, istenem, hat év. Mit várt? Valami új konjunktúrát, amely módot ad arra, hogy ezt az egész értelmetlen, kilátástalan foglalkozást felrúgja valami ismeretlen, bizonytalan, de legalább reményteljesnek látszó kísérlet kedvéért? Vagy azt, hogy a vezér lánya a standon beléessék, s akkor persze, itt is ki lehet ugrani? Vagy azt, hogy az irodában véletlenül rájöjjön valami disznóságra, s akkor valakinek kitörhesse a nyakát és a helyébe ülhessen? Pesti fantáziálások. – Mit ért el? Hat év alatt havi háromszázhúszat, egy elégedetlen, mogorva, szekáns csoportfőnököt, egy unalmas és perspektívátlan munkakört, hatvanért egy hónaposszobát reggelivel, kilencvenért kosztot a Polgári Étkezdében, nyolcvanért – amit a mamának adott – a családfenntartó gondterhes pózát és ingerlékenységét és végül havi kilencven pengőt, ami maradt cigarettára, villamosra, nőre, mozira, kávéházra és rádiórészletre. Pesti realitások. – A haja már erősen hullott, még bankárkorából csontkeretes pápaszemet viselt, az emberektől nem várt semmit, s a dolgok nem érdekelték, és annyi mindenfélén túl volt, hogy általában érdemesnek sem tartotta az elkövetkezőkre gondolni. Kelemen Andor harminckét éves volt, de a huszonöt éves külső alatt ötvenre való unalom és fáradtság gyűlt össze benne, s amikor nyolc-tíz nap múlva megint a kezébe került az a kép, ránézett a Pingvinre a díszes kapu előtt, és ezt gondolta,: te jó isten, micsoda pitiáner lett belőlem.

A Kiadó engedélyével.

 

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:Körmendi Ferenc: A budapesti kaland