Főkép

A 2005-ös Könyvfesztiválon az egyik program volt az Afrikai világ atlasza című album sajtóbemutatója, ahol nem csak élő dobolást hallhattunk, hanem a jelenlévők megpróbálták megfogalmazni és átadni az élményt, amit a fekete kontinens jelent a fehér ember számára – egyszerre varázslat és kiábrándító valóság, olyan valami, amit egész életében nem felejt el az, aki átélte.

Paul Theroux (1941) átélte, hiszen a hatvanas években Malawaiban tanított önkéntesként. Akkor a politikai helyzet miatt kényszerült távozásra, helybéli barátjának segített eljutni a határra, aki a vesztes oldalra került egy puccsszerűségben, s ezt nem nézték jó szemmel a hatalmon lévők. Évtizedekkel később, megannyi utazás, számos könyv (legjobb tudomásom szerint ezek közül mindössze három, a Diplomás örömlány, A londoni nagykövetség és A vén patagóniai expressz jelent meg magyarul) és a rengeteg rossz hír láttán/hallatán ismét mehetnékje támadt, hogy személyesen győződjön meg arról, mi az igazság a fekete földrészen.

Író lévén az útközben átélteket nem tartotta meg magának. Műve majdnem megdöbbentő, vagy legalábbis ilyet még nem olvastam korábban. Köze sincs a szervezett turistautakhoz, Theroux egyedül, határidőtől nem sürgetve haladt északról délre a kontinensen. Kairótól Fokvárosig nem csak a tájat nézte, hanem az embereket is. Ha tehette, mindig leállt beszélgetni, gyűjtötte a legkülönfélébb sorsbeszámolókat. Korának (na meg korábbi itteni tapasztalatainak, nyelvtudásának) köszönhetően legtöbbször képes indulatok nélkül, objektíven látni és láttatni a helyi viszonyokat.

Elszomorító képet mutat nekünk. A természeti csapások, a saját érdekeiket és zsebüket néző politikusak és a nemzetközi segélyszervezetek közös munkával tartós szegénységre kárhoztatják a felkeresett országok többségét. Ez elsőre talán meglepő, de ha jobban belegondolunk, kénytelen-kelletlen belátjuk, hogy a rendszeres élelmiszerosztás (amit többnyire külföldről érkezett önkéntesek végeznek), vagy az egyéb segélyprogramok csupán az éhenhalástól mentik meg az embereket, tartós megoldást azonban nem kínálnak.

Főként, mivel a feketéket nem vonják be a folyamatba. Ráadásul a helyiek megszokják a segélyt, a róluk való gondoskodást, és ez csak rosszabb állapotokat eredményez. De az is gyakori, hogy az adományozó ország a pénz elköltését feltételekhez köti (a szükséges eszközöket, élelmet stb. tőle kell megvenni, vagyis a saját gazdaságát erősíti, miközben a helyi még jobban tönkremegy), vagy olyan holmikat küldenek, ami az afrikaiak számára teljesen felesleges.

Mindezt nem én mondom, hanem Theroux írja, aki számos példával, s az ezekből levont következtetésekkel támasztja alá mindezt. Linda Polman könyve után kimondottan elkeserítő az egész helyzet.

Mindezek mellett jó pár irodalmi érdekesség is szerepel útikönyvében (pl. Rimbaud Etiópiában töltött évei), nem szólva számtalan új ismerősről és régi barátról. Nem ragozom tovább, akit érdekel Afrika, és szeretne a hivatalos, vagy a médiában megjelenő véleményektől eltérőt megismerni, az mindenképpen szakítson időt erre a könyvre. Az egésznek van némi megvilágosító hatása.

A hazai utazók közül leginkább Balázs Dénes (1924. szeptember 17.– 1994. október 19.) stílusa hasonlítható hozzá, (ő bírt időnként hasonlóan hajmeresztő kalandokat átélni hátizsákos tudományos útjain), de Theroux az érdi tudósnál átfogóbb szemmel nézi az országokat, a tájnál sokkal jobban érdeklik az emberek.