Főkép

Az előjelek nem túl biztatóak: új rendező, új forgatókönyvíró, ráadásul a szereplők névsorában nem találni olyan színészt, aki kellő tudással rendelkezne bármiféle jellemábrázoláshoz.

Nem kell felhördülni, ez utóbb felvetést komolyan gondolom. Az első részben Valéria, Ostric király, de maga Thulsa Doom is képes volt érzelmeket kifejezni (köszönhetően a színészek játékának). Conan karaktere pedig előre eltervezett módon, ha úgy tetszik minimalista eszközökkel, már-már némajátékba hajló megoldásokkal bontakozott ki előttünk, színészi játék helyett a testére, gesztusaira helyezve a hangsúly. Ugye emlékszünk még a befejezésre, ahol barbárunk csak ül és gondolkodik, mielőtt megpörgetné a lámpást? A párbeszédek csak kiemelik a képi mondanivalót.

Szóval a stáblista alapján rosszat sejtettem, amit tovább erősített az a tíz évvel korábban begyűjtött halvány benyomásom, amikor első ízben láttam a filmet. Lappangó emlékeim menet közben újra előbukkantak és mire eljutottam a záró címlistához már mindkét szemem sírt, s legfeljebb a kisujjam rángatózott mosolyogva.

Gonosz varázslat, de legalább egy pénzhajhász producer közbeavatkozása eredményeként a kultikus, és minden szempontból figyelemre méltó első rész után óriási csalódásban van része minden, hasonló élményre számító rajongónak. Közepes anyagi, és ennél is kevesebb emberi befektetéssel sikerült leforgatni egy fantasy akciófilmet, mondanivaló és bármi plusz nélkül. Pár kalandor (vagy valami nagyon hasonló) elvállal egy megbízást, holmi ködös jutalom reményében, s az efféle történetekben megszokott módon, harcjelenetekkel tűzdelt utazás végén eljutunk a nagy fináléhoz. Ez kérem szimpla akciófilm, semmi több.

Bár készséggel elismerem, Conan megteremtője, Howard nem éri el Shakespeare szintjét, azért így kilúgozni az általa megalkotott világot erős túlzásnak tűnik. De gyakorlatilag minden csak halvány visszfénye az előző résznek. Basil Poldedouris zenéje erőtlen és céltalan, amit nem ellensúlyoz a többségében ismerős dallamok használata. A díszletek ritkán feledtetik a műtermi vagy trükkfelvételek érzetét, egyáltalán nem tűnnek valósnak (például amikor hőseink a gigászi szoborcsoport között első ízben kelnek útra).

Conan figurája bizonytalan keveréke egy pankrátornak és a forgatókönyvíró szerinti barbárnak – csak éppen kevés meggyőző erővel. Míg korábban vitathatatlanul körbelengte a vezetőkre jellemző aura, itt ez bizony hiányzik. Azt is nehéz megérteni, miért nem mutogatják többet izmos alakját. Útitársai hozzá hasonlóan kidolgozatlan figurák, ami azért fura, mivel szemlátomást érződik rajtuk a próbálkozás, törekvés az egyediségre. De ennek eredményeként csak szürke árnyak jöttek létre, akikre nincs miért visszaemlékezni (Olivia d`Abo sikoltozása pedig kifejezetten idegesítő).

Csak azon csodálkozom, miért nem érzem L. Sprague De Camp kéznyomát, aki szintén közreműködött a produkciónál, s aki korábban számos Conan történetet írt.

Egyszóval az első részhez viszonyítva mindenféle szempontból gyengébb produktummal van dolgunk. Ez az állomás még nem a lejtő alja, hiszen a folytatásnak tekinthető Red Sonja még borzasztóbbra sikeredett.

Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért érdemes megnézni a második Conan filmet? A válasz egyszerű: mert nem vagyunk eleresztve fantasy filmekkel. S ebből a szempontból nézve Richard Fleischer műve átlagosnál jobbnak mondható, olyan mozinak, amit a felsorolt kísérletek ellenére sem sikerült teljesen hazavágni, s az évtizedekkel később született hasonszőrű borzadalmakhoz képest kiválónak mondható.

A DVD lemez extrái:
nincs ilyen