Főkép

A „fekete komédia” kifejezés olvastán legtöbbünknek valamelyik Tarantino-opus, esetleg a Vérfagyasztó vagy Scorsese Lidérces órák ja, és nem Woody Allen kacagtatóan keserű remeke, az Annie Hall jut eszünkbe. Pedig az Alvy Singer és Annie Hall - egyszerre birtoklás- és szabadságvágytól, ellenállhatatlan vonzódástól és blazírt megtűréstől terhes - kapcsolatát elmesélő filmalkotás egy kihalófélben lévő embertípus: a lényegében maga gerjesztette egzisztenciális válságtól szenvedő entellektüel öniróniával teli önvallomása, s egyben megelőlegezett nekrológja is.

A két központi jellem gyötrelmes viszonyában megtalálhatjuk mindazt, amit egy testi-szellemi románc megadhat nekünk, és amivel megkeserítheti az életünket. Nem mintha mindvégig azonosulhatnánk egyikkel vagy a másikkal (avagy mindkettejükkel) - egy-egy epizód, egy-egy megnyilvánulás vagy problémagóc azonban mindnyájunk életéből ismerős lehet, akik nem osztoznak a filmben minden előzmény nélkül megszólított boldog pár sekélyességében, és így megfosztatnak a felhőtlen, folyton elégedett szerelem adományától.

Woody Allennél többet talán csak a nagy példakép, Ingmar Bergman tudhat a házasság és általában a párkapcsolatok örömeiről és gyötrelmeiről.

Mégsem a mély, lélektani búvárkodás, a férfi és nő közötti kapcsolatot filozofikus magasságokba emelő vizsgálódás teszi felejthetetlenné, milliószor is megnézhetővé és élvezhetővé ezt a filmet, hanem az az abszurd humor, az a finom gúny, ami klasszikus státust kölcsönöz Woody Allen sikerültebb filmes és irodalmi alkotásainak.

A színpadi humorista korszakot vagy az egysoros élcek íróját idéző, leplezetlenül hatásvadász viccek mellett (ki ne hallotta volna már az Annie Hallból oly sokszor idézett elmésséget, miszerint „Nem szeretnék olyan klubhoz tartozni, aki magamfajtákat is befogad a tagjai közé”?) felfedezhetők a novellák központi témáira, az önmagát állandóan üldözöttnek vélő zsidó paranoiájára, a kulturális értékek devalválódására, a világban egyre inkább elharapózó anyagiasságra, a valóságtóli menekvés különböző formáira utaló motívumok.

Allen ráadásul mesterien kezeli magát a médiumot is. Nem látványos kameramozgásokat, bombasztikus kísérőzenét vagy speciális effektusokat alkalmaz - a nézőpont többnyire rögzített, minimális elmozdulást engedélyez, a betétdalok a mű szerves részét képezik (jelen esetben Annie énekel kétszer is), a tónusok letisztultak, kellemesen pasztell-jellegűek.

A komikus, filozofikus hatást az elbeszélés szövete, az egymást negáló, vagy egymással csupán éles ellentétben álló jelenetek gondos egymás mellé helyezésével, a metaforikus és metonimikus asszociációkat kiemelő hirtelen vágásokkal, az önreflexív, a filmes helyzeteket kommentáló kiszólásokkal éri el. Mindezt pedig az akkoriban még divatos, noha lecsengőben lévő posztmodern irodalmi láz képviselőitől (akik közé maga is tartozott) kölcsönözte.

Ha sokan úgy vélik is, hogy Woody Allen, az alkotó felett már eljárt az idő, az egykor briliáns forgatókönyv-író, rendező kiégett, kiöregedett - bár jómagam nem értek velük egyet, még ha az újabb filmek némelyik megoldásával szemben valóban vannak is fenntartásaim -, az Annie Hallra mindez nem igaz. Kortalan, a laikus nézőt és az avatott műkedvelőt egyaránt még sokáig megszólítani képes alkotás, a filmtörténet egyik kikerülhetetlen darabja.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol (Mono 1.0), magyar (Mono 1.0), lengyel (Mono 1.0), török (Mono 1.0)
Felirat: angol (halláskárosultaknak), magyar, horvát, görög, izlandi, lengyel, szlovén, török
Kép: 1,85:1 (16:9)